And the blindman sleeps.

Fandom: BBC Sherlock

Párosítás: Sherlock/John
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: angst, de nagyon.
Tartalom: Post-Reichenbach, Sherlock POV. John beleőrül a Sherlock elvesztése miatt érzett fájdalomba, ezért elmegyógyintézetbe kerül. Sherlock visszatértekor azonban magához veszi, ápolja, és lassan összeomlik a hatalmas súly alatt.

Más megjegyzés: Az ötlet akkor merült fel mennem, amikor az I gave you all című dalt hallgattam a Mumford and Sonstól, és a cím is ezt tükrözi. 

Megeresztettem Mrs. Hudson felé egy jóhiszemű mosolyt. A tenyeremet idegesen tördeltem már egy ideje, most izzadt volt, és a nadrágom szélével babráltam idegességemben. Pislogtam párat, mire felfogtam a szavak valódi értelmét.
- Nincs itt, Sherlock. És nem fog visszajönni.
- Hogy érti azt, hogy nem fog visszajönni? Én itt vagyok. Kivártam az időmet, nyilván meg fogja érteni. John ragaszkodik hozzám.
- Tudom - mosolyodott el Mrs. Hudson, miközben kényelembe helyezkedett a foteljében. Az ő lakásában ültünk, a virágos kanapéján, ahol akkor régen én ültem… mikor megismertük egymást. És kifizettem az első havi bérlet díjat. Mrs. Hudson mindig annyira kedves volt hozzám, habár sohasem érdemeltem ki, és sohasem köszöntem meg neki azt, amit értem tett. Ez nem én voltam, ő pedig tudta ezt, és nem kért számon semmit.
Türelmesen vártam, de nem szólt többet. Aztán megköszörültem a torkom.
- Szeretném látni a lakást.
- Hidd el, nem szeretnéd.
- Mi történt? – Mrs. Hudson láthatóan kerülni akarta a témát, de előlem nem tudott elmenekülni. Átláttam én rajta jól, ahhoz már túl régóta ismerem, hogy el tudjon titkolni előlem bármit is. És nagyon nem tetszett, amit láttam a tekintetében... valahogy annyira vészjósló volt. Nem válaszolt egy szót sem, csak felállt, levett egy kulcscsomót a szekrénye tetejéről, majd szomorú mosollyal közölte, hogy menjek előre.
És hamarosan már ott is voltunk. Ahogy beléptem a küszöbön, hirtelen megcsapott a friss festék szaga – egyszerűen rosszul lettem, amikor megláttam azt a vakító fehérséget. Mint egy kórházban. Mrs. Hudson végül is előrement, léptei visszhangot vertek az üres szobában. Egy bútor sem volt már a helyén, az egész csupasz volt, csak pár rozoga asztal meg szék volt felállítva a konyha felől; nyilván a festőknek kirakva.
- A festést már befejezték - közölte Mrs. Hudson.
- Mi történt a tapétával? – Mintha nem is a saját hangom lett volna. Amilyen halkan csak tudtam odaosontam arra a helyre, ahol emlékeim szerint a sárga mosolygós fejnek kellett volna lennie, és végighúztam az ujjam a falon.
Mrs. Hudson újból csak hallgatott.
- Miután tönkrement, nem akartam újratapétázni, úgy gondoltam, inkább lefestetem. Olcsóbb is, és tartósabb.
- Tönkrement? – Újabb hallgatás. – Legalább azt mondja meg, kiadja-e nekünk újra.
-  Neked igen.
- Meghalt, igaz? – A torkomban lévő gombócot alig bírtam lenyelni. Most, hogy kimondtam, valahogy annyira végleges lett, hogy undorodtam a saját szavaimtól is. – Tudom, hogy így van. Azért mondta, hogy John nem jön vissza, mert halott.
- Rosszabb.

A következő mondatok után a fülem zúgni kezdett, tenyerem izzadt, és hirtelen elmosódott előttem a fehér szoba Mrs. Hudson sziluettjével együtt. Néztem magam elé, a semmibe, a zúgás már-már elviselhetetlen volt, a szívem pedig úgy dobogott, mintha menten ki akarna szakadni a helyéről. Éreztem, hogy az arcomba fut a vér, de nem tudtam mit tenni ellene… hirtelen halálos félelem rohant meg, de még idejében elvonszoltam magam az utcáig, bele egy taxiba, és már ott is találtam magam a szállodai szobámban. Iszonyatos percek, órák következtek, félig eszméletlenül verejtékben úszva hánykolódtam az ágyamon, pihenni akartam, de a szemem minduntalan felpattant, és a szívem dobogása már-már elviselhetetlen volt. Végre aztán álomba merültem, oly sok gyötrelem után, kiüresedetten, céltalanul.

×××

Másnap reggel ébredtem csak fel, és az első dolgom volt, hogy lezuhanyoztam. Nem engedtem meg magamnak a gondolatokat, mert féltem, összeroppanok alattuk. Aztán csendben felöltöztem, majd reggeli nélkül távoztam a hotelből; odakint fogtam egy taxit, és miután bemondtam a címet, újra felöltöttem szokásos, érzelemmentes arckifejezésemet. Sohasem volt még ilyen nehéz tartani magam, nem törni ki sírva, és nem rohanni el.
Jó húsz perc múlva érkeztem meg a kis, kék épületegyüttes elé. A hely barátságos légkört árasztott, már a bejárattól látni lehetett, hogy tartozik hozzá egy nagyobb kert is, tavacskával és sok-sok paddal. A kerítés is új volt, nemrég mázolták újra; a kapu felett nagy ezüstös betűkkel díszelgett az Elmegyógyintézet felirat. Megembereltem magam, benyitottam, majd hamarosan egy kedves orvos fogadott, és érdeklődött arról, kit szeretnék meglátogatni. Minden egyes bátorító szava mintha tőrként hatolt volna keresztül a bőrömön, égető fájdalmat hagyva maga után. A folyosók már kicsit kopottak voltak, nyilván régiek is, legalábbis amerre én mentem. A részletek, csak a részletek maradtak számomra; egyébként is ez volt az életem, most sokat segített, hogy elbírjam viselni azt az undorító szagot.

Az igazat megvallva, még az utolsó pillanatban is reméltem, hogy az egész csak egy hatalmas tévedés, és az én Johnom vígan éli az életét valahol a nagyvilágban, szép feleséggel, gyerekekkel… még az is jobb lett volna attól, ami rám várt a következő teremben.
Az első, amit megláttam, az éles fény volt. A nyitott ablakon, ami pont az ajtóval szemközt volt, melegen áradt be a tavaszi napsugár, és előtte a szoba tele volt virágokkal és növényekkel; ez enyhítette valamelyest a klinika ridegségét. A sarokban a kemény vaságyon egy férfi gubbasztott, kinyújtott, régi pizsamában, de az arcát nem láttam, mert azt a kezébe temette, és úgy ringatózott az ágyon előre-hátra, törökülésben. Kócos és izzadt volt a haja, valamit motyogott is, de nem tudtam kivenni tisztán.
- Vendége érkezett, John – szólította meg az orvos. – Köszönjön neki.
A férfi azonban nem reagált semmit, szorgosan mormolt tovább, az orvos segített lefejteni a kezét az arcáról. Amikor megláttam, ijedtemben hátrahőköltem és kivert a víz; pedig nem volt benne semmi különös. Ugyanaz a John Watson nézett vissza rám, mint akit itt hagytam valamikor, kivéve a rám szegezett szemeit: kíváncsi volt. És üres, ijesztően üres. Mint egy héj, lélek nélkül; most már, hogy nem mormolhatott, a kezeivel babrált valamit. Láttam rajta, hogy nem bír nyugton maradni, és csak kapkodta a fejét.
- Jó napot. – A lábát felhúzta maga elé, és védelmezően átfogta a karjaival. Nézett engem, de nem látott.
Válaszolni akartam valamit, ami észhez téríti, amitől visszatérnek az emlékei rólam, és eszébe jut, egykor mennyire szerettük egymást kimondatlanul is.
- John.
Ennyit tudtam csak mondani. Nyeltem egyet, miközben lassan közelítettem felé, és vigyázva, hogy ne ijesszem el, leültem az ágyára. Gyanúsan méregetett a térde mögül.
- Ki… ki ez az ember, doktor úr? Miért jött hozzám? – A hangja tele volt félelemmel, és nekem elszorult a szívem.
- Most már minden rendben, John. Sherlock vagyok, a… a volt lakótársad. Emlékezned kell rám.
- Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd az orvoshoz fordult. – Meg kell öntözni a virágokat. Az angyal azt mondta, meg kell öntözni. Ma még nem öntöztem.
Ezzel már fel is állt, rongyos ruhájában megragadott egy kis műanyag öntözőkannát az ágya alatt, majd kinyújtott nyelvvel szépen, módszeresen megöntözte az összes virágot a szobában, úgy, hogy a víz már lefolyt róluk. Ezek után visszabattyogott az ágyhoz, majd ugyanabba a pozícióba helyezkedett, mint ezelőtt, csak most a plafont bámulta valamiért, és ide-oda kapkodta a tekintetét.

Én egyszerűen fel sem bírtam fogni, ami történt, bámultam magam elé, addig, amíg az orvos el nem hívott, hogy négyszemközt beszélgessünk. Kimentünk az udvarra, ahol minden annyira bizarr volt és természetellenes: a zöld fák, a bokrok, és a kis tavacska kacsákkal.  És túl fényes.
A tó melletti padra ültünk le.
- Nézze – kezdett bele az orvos, megigazítva szemüvegét -, tudnia kell, hogy Mr. Watsont azóta kezelem, mióta idekerült, vagyis lassan két éve. Néha vannak tiszta pillanatai, amikor vissza tud emlékezni a múltjából egy-egy részletre, de általában ilyen. És erősen valószínűsíthető, hogy ilyen is marad.
- De mitől… mitől… ? – A hangon elfúlt, és éreztem, hogy képtelen vagyok beszélni. Sírni akartam. Tombolni. Üvölteni, hogy ez nem igazság, ez nem történhet velünk. A régi lakásunk csupasz falai, amik haldokolnak, John üres, eszelős tekintete… istenem, ez egy álom. Fel akarok ébredni. Meg akarok halni.
Az orvos azonban értett engem.
- Egy szeretett személy elvesztése sok súlyos következménnyel járhat, Mr. Holmes. Az ember sajnáltathatja magát, öncsonkításba kezdhet, esetleg megkísérli az öngyilkosságot, az alkoholizmusba vagy a drogokba fojtja bánatát… tudom, hogy ezek szélsőséges esetek, de előfordul elég, higgye el nekem. Az érzelmileg instabil emberek ilyenkor összetörnek, a maguk köré épített kártyavár összeomlik, és amit eddig biztosnak véltek, az egy pillanat alatt semmivé lesz. Egy átlagos, normális felnőtt ember elbírja ennek a súlyát, de mint mondtam, vannak esetek, amikor valaki úgy összeroppan, hogy soha többé nem tud lábra állni. Ezért vagyunk mi, hogy segítsünk. Meggyógyítani nem tudjuk őket, de otthont adunk nekik, szeretjük és ápoljuk őket. Ez minden, amit tehetünk.

A világ forgott velem. Én tehetek róla. Én, én és én, mert nem kerestem fel, amikor lehetett volna, mert ha igazán szeretem, eljövök érte. Tudhattam volna, hogy nem bírja ki.
Tudhattam volna.
- Haza akarom vinni – könyörögtem. – Kérem, bízza rám a gondozását. Megveszek neki minden szükséges gyógyszert, ha kell, ápolót is fogadok mellé. De az ő helye mellettem van. Egyszer már itt hagytam, és most viselnem kell a felelősséget a tettemért.
Az orvos sóhajtott.
- Megtehetném, de túl sok gonddal járna. Ismerem magát, Mr. Holmes, az újságokból, és igazából számítottam is arra, hogy a hamarosan ellátogat hozzánk. Ön elfoglalt ember, sokat dolgozik, nem lenne ideje egy mentálisan beteg ember ápolására. Azonkívül sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de semmi hasznát nem venné. Fogadja, el, hogy…
- Nem érdekel – vágtam rá. – John hozzám tartozik. Mellettem a helye.
- Nem tud egyedül tisztálkodni. Az illemhelyre sem tud kimenni, mindenhova kísérgetni kell, esténként mi fürdetjük. Teljesen magatehetetlen. Őszinte leszek – sóhajtotta. - A saját nővére bedugta ide hozzánk, mert nem bírta ellátni. Látja, a legjobb amit tehet az az, ha elmegy, és örökre elfelejti az egykori John Watsont. Ő sohasem fog visszatérni.
- Mellettem marad! – üvöltöttem eszemet vesztve. – Nem érdekel, mennyire életképtelen, és az sem, maga mit gondol. Szeretem Johnt, és nem hagyom magára. Lefürdetem, felöltöztetem, ha kell, a csillagokat is lehozom neki az égről. De itt nem marad, arra mérget vehet.

×××

Egy hét is eltelt, mire végre visszaköltözhettük a Baker Streetre. Mrs. Hudson vett nekünk szép új bútorokat, a sápadt falakra színes képeket, de az egész még mindig az volt, ami először eszembe jutott róla: kripta. Halottaknak szánták.
John ragaszkodott hozzá, hogy a növényeket az intézeti szobájából szállítsuk ide, és a zöld, műanyag locsolókannájától sem volt hajlandó megválni. Váltig állította, hogy az angyal azt mondta, ha elhagyja a növényeket, megbüntetik érte. Ennek köszönhetően a lakásunk növénykertté változott, és hamarosan rájöttem, hogy ő csak ezek között érzi jól magát. Ápolót végül mégsem fogadtam, túl személytelennek éreztem. Mrs. Hudson önként ajánlkozott, hogy ha dolgozok, szívesen ránéz addig Johnra, ő már úgyis nyugdíjas, pénzt viszont nem akart elfogadni érte, akárhogy is erősködtem.
- Nyilván önnek is lenne jobb dolga – érveltem, miközben a szobámban lévő egyik szekrénybe pakoltam be John ruháit.
- Ennél jobb dolgom sohasem lehet - mosolygott. – Habár nem értek teljesen egyet a döntéseddel, hogy idehoztad őt, de nincs ellene kifogásom. Biztos vagyok benne, hogy jól megleszünk… most pont olyan, mint egy kisfiú. -  Mindketten kinéztünk a nappaliba, ahol John valami memóriakártyával játszott az asztalon. - Egyébként tudod, nálam mindig van meleg étel, és szívesen látlak titeket, most, hogy John már nem tud főzni rád…
- Köszönöm, de az ennivalót meg tudom oldani magunknak.
Végeztem is, már csak az én ruháim maradtak, Mrs. Hudson pedig segített.
- Biztos vagy abban, hogy egy szobában akarsz vele lakni? Ő egy beteg ember, Sherlock. Nem biztos, hogy éjszakánként tudsz majd tőle aludni.
- Eddig se tettem – nevettem fel keserűen. – De amúgy is egy szobában laktunk volna. Mármint ha nem… nem történik ez vele.
- Szerettétek egymást, igaz?
Elkomorultam, és hirtelen eszembe jutott az a lázas este, amit verejtékben fekve töltöttem a szállodai szobámban. Megborzongtam az emlékre.
- Jobban, mintsem képzelné.
A kezemet a szám elé kaptam, nehogy kitörjön belőlem a zokogás. Még sohasem sírtam mások előtt, és számomra mindig is az volt a legfontosabb, hogy kívülről megingathatatlannak látsszak… életemben először éreztem úgy, hogy nincs elég könny, ami erre gyógyír lehetne. Pedig hogy irigyeltem mindig az egyszerű embereket, akik tudnak rendesen sírni, úgy igazán szívből; azt gondoltam, utána biztos könnyebb lehet. Mégsem tudtam levetkőzni saját énem, képtelen voltam.

×××

Az első este nem ment zökkenőmentesen. Alig bírtam rávenni Johnt, hogy vegye le azt az ócska pizsamáját, rendes ruhát akartam neki adni, amiben aludhat; végül annyit sikerült elérnem, hogy fürdésnél megengedte, hogy levegyem róla.
A torkom összeszorult, amikor megláttam meztelenül. Nagyon nem így képzeltem az első alkalmat, de összeszorított fogakkal hallgattam a meséit az angyalokról, bohócokról és hasonló lényekről, miközben mostam a hátát. A fejét közben össze-vissza kapkodta, a kezeit gyűrögette, és láthatóan ügyet sem vetett rám, magában beszélt.
Öntudatlanul is észrevettem, hogy az arcomat elárasztották a könnycseppek, miközben a szivaccsal tettem a dolgom. Hamarosan, legnagyobb meglepetésemre, John észrevette a könnyeimet, és mintha egyenesen hozzám szólt volna.
- Miért vagy szomorú? Elvesztettél valakit? – A hangja annyira gyermeki és őszinte volt. Beleharaptam az ajkamba, majd elmosolyodtam, pedig hajszálon múlt, hogy nem törtem ki zokogva.
- Nos, igen, úgy is mondhatjuk.
- Szeretnék segíteni.
- Hidd el, nem tudsz. Én… csak…

Már nem bírtam tovább. Kirohantam a fürdőből, be a szobámba, majd az arcomat a tenyerembe temettem, úgy görnyedtem az ágyamon. És sírtam.
Óráknak tűnt.
És napoknak.
Éveknek.
Úgy sírtam, mint egy gyerek.
Mindig azt hittem, a szeretet a gyengéknek való, és először nem akartam elhinni, hogy érzek John iránt. Jó ég, mennyit takargattam magam előtt is. Először azzal, hogy ez csak barátság, a baráti szeretetből pedig semmi bajom nem lehet… aztán egy idő után nem találtam több mentséget. Szerelmes voltam, ez pedig több volt, mint amit az én természetem valaha is el tudott volna viselni. Egyszerűen megőrjített a tudat, hogy egy másik embertől függjek; nem volt ebben semmi logika, még csak nem is hasonlítottunk egymásra, mégis, az életemet adtam volna érte, ha arra kerül sor. A magamfajtának az ilyen szörnyű teher; aztán valahogy mégis elfogadtam, sőt, elhatároztam, hogy elmondom neki, de már késő volt. Azt hittem, ha visszajövök, végre bevallhatom, mit érzek, és boldogok leszünk együtt – mert azt tudtam, hogy ő is szeret. Egyszerűen nem lehetett másképp.

Most pedig egy kiüresedett emberi maradvánnyá változott, és a kínzó bűntudat nem engedett, egyre csak azt harsogta a fejemben: Te vagy a bűnös. Nem érdemelted meg őt, igazából sohasem. Vess véget ennek, amilyen hamar csak lehet, ne kínlódj tovább. Nem éri meg élni.
És valóban így éreztem. Már tudtam, milyen szeretni, és nem akartam különb életet ettől. Többé nem elégített ki, hogy a munkámnak éljek, kellett valaki, iszonyatosan kellett, aki mellettem van, viszont… Johnon kívül senki mást nem akartam. Ebben az egyben tökéletesen biztos voltam.
Vagy John, vagy senki. Most pedig legszívesebben az arcába üvöltöttem volna, hogy győzött. Igen, régen még élvezte volna, hogy győzött. Igaza volt, de még mennyi mindenben… szükségem volt érzelmekre. A régi Sherlock Holmes szánakozott volna a mostani énemen, szinte hallom magam: szegény ember. Undorítóan érzelmes. De én cseppet sem bántam, sőt, szívből örültem a változásnak. Végre volt értelme. Illetve, lett volna értelme… mindennek.

Ahogy ezután a tükörbe néztem, szinte rosszul lettem a látványtól. Dagadt, vörös szemek, rászáradt könnyek az arcomon, a kezem remegett. Még visszamentem a fürdőszobába, hogy kivegyem őt a kádból, majd felöltöztettem egy rendes pizsamába, és bebújtattam mellém az ágyba.
Álmában odadugta hozzám a kezét, hogy fogjam meg.
Reggel könnytől ázott párnára ébredtem.
 
×××

A következő napok csigalassúsággal teltek. Lestrade egy ügyet sem bízott rám, egész nap otthon ültem a lakásban és Johnra felügyeltem. Ezúttal nem fordult elő olyan, hogy unatkoztam, mert mindig történt valami: vagy a vizet kellett utána feltörölni, vagy összepakolni azokat a holmikat, amiket szétszedett, de még a dolgát sem tudta egyedül végezni. Rezzenéstelen arccal tűrtem, takarítottam, pakoltam, mert előtte szégyelltem a könnyeim. Csak annyi időre hagytam magára, amíg elmentem egy közeli étteremből ebédet hozni, de Mrs. Hudson akkor is ott volt mellette. Reggelit és vacsorát én készítettem neki, esténként pedig fürdettem.
És ő még mindig nem tudta, ki vagyok.

Hetek teltek el, és rájöttem, hogy az orvosnak igaza volt. Néha kitisztult az agya, vissza tudott emlékezni olyan részletekre, mint például hogy katonaorvos volt, vagy a régi tapétánk mintájára, de ezek csak pár pillanatig tartottak, aztán megint zavarodott lett a tekintete. Sohasem szólított meg, a nevemet sem tudta. Láthatóan valamiféle álomvilágban élt, ha segítettem engedelmeskedett; de sokszor az is megesett, hogy szóltam neki, és nem reagált semmit, csak motyogott magában, vagy össze-vissza kapkodta a fejét.
Egyik nap Mycroft jött hozzám látogatóba. Szinte reflexből csuktam volna rá az ajtót, de addig erőszakoskodott, amíg kénytelen voltam beengedni. Az ő elviseléséhez egyébként is több erőfeszítésre volt szükség mint általában, amihez nekem most igazán nem volt energiám. Viszont mivel épp kémiai kísérleteket végeztem egy üggyel kapcsolatban, John Mrs. Hudsonnál vendégeskedett (egyszer ugyanis előfordult, hogy levert egy veszélyes savat tartalmazó lombikot, és csak kicsin múlt, hogy nem lett belőle nagyobb baj – azóta a saját biztonsága érdekében Mrs. Hudsonre bíztam, ha veszélyes anyagokkal kellett dolgoznom).

- Essünk túl az udvariaskodáson – sóhajtottam, miközben belenéztem a mikroszkópba. Közben Mycroft helyet foglalt. – Dolgom van, láthatod. Miért jöttél?
- Amit csinálsz, az egyszerűen nevetséges.
Felnéztem.
- Semmi közöd hozzá.
- John nem maradhat itt - vágta rá a bátyám erőteljesen. – Te is tudod jól. Már nem veszed hasznát, mindenben csak hátráltat. Az a Sherlock Holmes, akit én ismertem, soha nem ápolna egy beteg embert pusztán szeretetből.
Lenyeltem a gombócot a torkomban, majd elfordultam tőle, hogy ne lássa, mennyire remegek.
- Nos, már nem vagyok az a Sherlock Holmes.
- Megbuktál – eresztett meg egy félmosolyt Mycroft. – Te is, és az elved, hogy nem szabad hagyni, hogy a szív eluralkodjon az észen. Hol van most a racionális gondolkodásod? Hol van a józan eszed?
- Nézd, volnál szíves távozni?
Nem jó. Túlságosan felemeltem a hangom, de ő még mindig csak mosolygott.
- Bele fogsz rokkanni, ha nem teszel valamit.
- Tűnés.
- Soha nem lehet a tiéd. – Vettem egy nagy levegőt, és minden erőmmel tartottam magam.
- Tisztában vagyok vele. A legtöbb, amit tehetek érte, az az, hogy ápolom, szeretem, és nem engedem, hogy egy bolondokházában élje le hátralévő éveit. Mrs. Hudson segítségével össze tudom egyeztetni a munkámmal is, úgyhogy semmi gond nincsen. Megleszünk.
- De mégis meddig?

Erre odasétáltam a bejárati ajtóhoz, és szélesre tártam.
- Kifelé. Most.
Úgy tűnt, Mycroft nem várta meg, amíg szó szerint kirúgom, csak egy sejtelmes mosollyal továbbállt.

×××

John már majdnem fél éve volt nálam, amikor először engedte, hogy együtt játsszunk a memóriakártyájával. Mindig csak mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá, miközben hagytam nyerni. Az a földöntúli boldogság az arcán valamiért engem is boldoggá tett pár pillanatra, azóta először, mióta elhoztam őt az intézetből.
Önfeledten nevetett, miközben hirtelen a karjaimba vetette magát, és szorosan hozzám bújt. Mikor felemelte a fejét, megsimogattam a feje búbját, majd olyan közel volt hozzám, hogy elfeledkeztem magamról, és megcsókoltam. Soha nem képzeltem, hogy ennyire édes lehet valaki ajka, habár John nem csinált semmit, csak ült és hagyta, hogy csókoljam; pár pillanat múlva aztán elhúzódtam, és rettenetesen szégyelltem magam.
John csak nézett rám nagy, kerek szemeivel. Látszólag nem tudta hová tenni a dolgot.
- Sajnálom – suttogtam, miközben kibontakoztam az öleléséből, és a bűntudatom újra felerősödött. Nem lett volna szabad ezt tennem. Hogy használhattam ki ennyire egy beteg embert? Undorodom magamtól.

×××

Másnap aztán kompenzáltam. Elmentem, és vettem neki egy szép, új locsolókannát a régi zöld helyett, és így már együtt öntözhettük a virágokat: ő az újjal, én a régivel. Örültem, mert az újat annyira szerette, hogy még a fürdőkádba is magával vitte mindig, és azzal játszott, miközben mostam.
Időközben megtanultam pár fogást elkészíteni ebédre, hogy azért mégse kelljen mindig étteremből rendelni. Ezen a napon spagettit főztem neki, és hálistennek a villával tudott bánni, ha sokáig is szöszmötölt az evéssel. Előtte persze kötöttem a nyakába egy konyharuhát, hogy ne egye össze az ingjét; ekkor újra ugyanazokkal a szemekkel nézett rám, mint amikor megcsókoltam őt.
- Miért segítesz nekem? – kíváncsiskodott, én pedig megeresztettem egy félmosolyt, miközben saját magamnak is kiszedtem az ételt.
- Csak úgy. Miért, nem lehetek önzetlen?
John beleharapott az ajkába.
- Tudod, az a múltkori nagyon tetszett. - Valamiért azt hittem, a tegnapi ebédre gondolt, ezért megköszöntem neki. – Nem, az, amit… amit a száddal csináltál. Olyan jó érzés volt.
Egy pillanatra megállt a kezemben a villa.
- Az hiba volt. Többet nem fog előfordulni, ígérem. Most pedig egyél.
Erre nem válaszolt, újra motyogni kezdett, és játszani az étellel. Nagyjából fél óra múlva végzett, és amikor mosogattam, hátulról átölelte a derekam, a fejét pedig a vállamra hajtotta.
- Van valami baj? – kérdeztem.
- Ki kell mennem.
A szám széle megrezgett, majd egy sóhajtással elkísértem őt.

Délután elintéztem a szokásos nagybevásárlást, ráadásul vettem egy nagy adag jégkrémet Johnnak, tudván, mennyire szereti; majd amíg én kipakoltam a konyhában a holmikat, ő a nappaliban kanalazta az édességet. Csak öt percre nem figyeltem rá, de máris összekente a nemrég vásárolt ingjét, ezért a kelleténél ingerültebben szóltam hozzá.
- John, megmondtam, hogy figyelj a ruhádra, ha eszel. – Majd engedelmesen hagyta, hogy leráncigáljam róla az inget, és követett a mosógép felé.  Miután elintéztem mindent, és megfordultam, John már nem babrált a kezeivel, hanem látszólag nyugodtan álldogált, és az arcáról lerítt, mennyire szégyelli magát. Az én lábam a földbe gyökerezett, hiszen mióta nálam van, sohasem láttam ennyire… ennyire a réginek. Az arca, a testtartása, és a tekintete szakasztott olyan volt, mint egykor, csak valami számomra eddig ismeretlen szomorúság tükröződött belőle.

- Nem akarok a terhedre lenni – suttogta.
- Mi? – döbbentem le.
- Tudom, hogy felesleges vagyok. És nem érzem jól magam. Ölj meg, és minden gondod megoldódik.

Egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam, majd amikor már kissé magamhoz tértem, védelmezően átkaroltam Johnt, aki talán még sohasem kapaszkodott úgy belém, mint most.

- Nagyon jól figyelj arra, amit most mondani fogok neked. Szeretlek, John. Szeretlek, habár te nem emlékszel rám, nem emlékszel a közös életünkre – suttogtam lágyan. - Az életemet adnám érted, és amíg én itt vagyok, neked semmi bántódásod nem eshet. Erre megesküszöm.
- De tudom, hogy rossz vagyok – remegett meg a hangja. – Valami baj van velem.
- Ssssh – csitítottam, miközben simogattam a fejét. – Ne is gondolj ilyesmire.
Azonban a könnyeit nem tudtam megállítani. Ott sírt a karjaimban, szorosan átkaroltam, és nem akartam elengedni. Pokolian fájt a látvány, hogy nem tudok segíteni rajta, pedig az én hibám az egész. És még ő érez bűntudatot. Ez igazságtalan.
Amikor végzett, kicsit távolabb toltam magamtól, de épp csak annyira, hogy egyik kezemmel megsimogathassam az arcát; ám ő már nem engem nézett. Még egy utolsó könny kiszaladt a szeméből, le az arcán, ahogy a távolba meredt, és tudtam, megint hallucinál. Visszatért a saját birodalmába, aminek én nem lehetek része.
- Ne bánts – sírta egy láthatatlan lénynek. – Kérlek, így is borzasztóan fáj. Úgy hiányzik. Úgy… annyira… hiányzik…
Erre ledermedtem. John már nem zokogott, azt nem, de rezzenéstelen arcán patakokban folyt a könny, jobban, mint eddig. És tudtam, hogy rólam van szó. Abba őrült bele, hogy elhagytam, és habár most itt vagyok, mégsem vesz észre.

Nem tudtam mást tenni, csak szorítottam őt. Tudtam, hogy nem változik semmi. Tudtam, hogy sohasem ismer fel többé. Az elméjén elhatalmasodó betegség már túl előrehaladott állapotban volt, és nem tudtam nem arra gondolni, hogyha akár csak egy fél évvel, vagy pár hónappal korábban jöttem volna, talán még lett volna esély a gyógyulására. Lett volna esély kettőnknek.
Egy idő után már túl sok volt; el akartam engedni Johnt, de úgy kapaszkodott belém, hogy majd megfulladtam. Egyenesen a szemembe nézett.
- Miért tartasz fogva? Miért nem engedsz el? – fuldoklott, majd elkezdett erőszakosan rángatni. – Mondtam, hogy ölj meg. Megmondtam! Ez lenne a legjobb mindkettőnknek. Miért nem teszed meg?! Nem, nem, már tudom… ez volt a terved végig, igaz? El akarsz szakítani Sherlocktól, nem akarod, hogy együtt legyünk. Gonosz vagy és gyűlölsz engem, és én is úgy gyűlöllek, ahogy még soha senkit!

Hisztérikus szavai szinte visszhangot vertek a lakásban. Mikor befejezte, és elhallgatott, még jóideig nem volt csend bennem, az agyam folyamatosan visszajátszotta a mondatait, nem csak ezeket, hanem a korábbiakat is.
Valami eltört bennem, éreztem. John pár perc múlva már nem foglalkozott velem, a padlón ült és felhúzott térdekkel előre-hátra dülöngélt, két kezét a fülére tapasztotta, mintha nem akarna meghallani valamit. Újabb érthetetlen motyogás szűrődött ki a szájából, én pedig azon kaptam magam, hogy a hálószobámban vagyok, és a régi szekrény megnyikordul, ahogy kihúzom a fiókját.

A világ elmosódott körülöttem, mint mikor először láttam őt az intézetben.
Falfehér kézzel nyúltam a revolver után.
Nincs más választásom. Mindenki megmondta, és én is tudom jól, hogy ez az élet így nem folytatódhat, különben én is ott végzem, ahol ő.
Lassú léptekkel kimentem a nappaliba, ahol John még mindig csak vergődött képzelet és valóság között. Én pedig megszántam hirtelen.
Hogy tehetném meg!? Mégis hogyan? Szeretlek. Imádlak. Tőled függ mindenem.

Megálltam, közvetlenül előtte, és elmosolyodtam. A revolver kattant egyet a kezemben, majd a magasba emeltem.
- Tudod – suttogtam -, annyira akartam. Már elterveztem, milyen szép jövőnk lesz ketten… sajnos nem vagyok mindenható. Drága John, még egyszer bocsáss meg nekem. Bocsáss meg mindenért.

A szám remegett, és még utoljára hagytam, hogy egy könnycsepp leszaladjon az arcomon.
Bocsásd meg nekem.
Hogy ennyire önző voltam.
Ahogy meghúztam a ravaszt, a világ elsötétült előttem.

×××

Pár órával később mentők és a rendőrség egész serege árasztotta el a Baker Streetet, John Watson pedig először észre sem vette Sherlock Holmes élettelen testét maga mellett. A vértócsa kellős közepén ült, ringatózva, énekelve valamit; aztán úgy tűnt, felismerte a holttestet, és a férfi nevét kezdte el üvöltözni az üres lakásban. A rendőrök így találták meg végül, a másik ember vérétől mocskosan, annak holttestére rázuhanva, és John sírt, átkozódott. Később a nővére visszaszállíttatta az intézetbe, ahol leélte hátralévő éveit. Soha nem beszélt többet Sherlock Holmesról, és soha nem kereste többé.