Solnyshko

Fandom: APH Hetalia

Párosítás: RusAme, azaz Oroszország/Amerika; mellék szálak közül pedig GerIta, egyoldalú USUK, említés szinten Kanada/Seychelles és FrUK. 

Korhatár: 18+ (de tényleg)

Műfaj: noshát... egyik páros részéről fluff, másik részéről meg pont hogy tömény utálat, és hogy a tumblr-ös kifejezés szerint éljek, mutually agreed sexual tension *köhint*

Figyelmeztetés:  nem teljesen konszenzuális szex, úgyhogy akit ez zavar, az nagyon kérem, ne kezdje el olvasni, vagy hagyja ki azt a részt. Ezen kívül némi agresszió és káromkodás.
Tartalom: Oroszország kedveli Amerikát. Már úgy elég régóta. Mikor két másik ország váratlanul bejelenti, hogy összeházasodnak, Ivan úgy érzi, halvány reménye a boldogságra talán nem is olyan halvány: az esküvőn állandóan Alfred nyomában koslat, aki viszont korántsem örül annyira ennek a kitüntetett figyelemnek. Eleinte legalábbis úgy tűnik.

Egyéb megjegyzés: Iiistenem, de jó volt végre kicsit visszatérni ebbe a fandomba. A közeljövőben (a közelgő érettségik miatt ez úgy nagyjából a nyarat jelenti ><) tervezek még más fanficeket is Hetalia témában publikálni, ugyanis ezen fic írása közben rájöttem, hogy még egyetlen GerIta fanficet sem írtam. Ez pedig hatalmas mulasztás és mindenképpen pótolni akarom; de RusAme is minden valószínűség szerint lesz még, mert ők a legújabb OTP-m. Meg a babáim. Még ha nem is szabadna ilyet mondanom *sóhaj* 

Amerika azt hitte, hogy jól leplezi ingerültségét, mikor a körülményekhez képest a lehető legfinomabb módon levágta iratokkal teli mappáját az asztalra. Na nem mintha a PowerPoint bemutató lett volna rossz, a többiekkel van a baj. Alfred legalábbis erről próbálta meggyőzni magát. Egy-két élelmes ország kivételével ugyanis a legtöbben túl lusták voltak ahhoz, hogy a vezetőik nélkül is odafigyeljenek az üléseken elhangzott világméretű, fontos problémákra. A férfi hiába tűzte tele bemutatóját rikító képekkel és érdekes grafikonokkal, a teremben állandó háttérzaj uralkodott, nem is beszélve a hangos horkolásokról. Amerikát azonban leginkább az idegesítette fel, hogy ő maga nem volt képes a helyén kezelni a helyzetet – mindenáron be akarta bizonyítani, hogy elnökei védelme nélkül is joga van elfoglalni az asztalfőt. Ezzel a társasággal viszont alaposan meggyűlt a baja, és magában már ezerszer megbánta, hogy létrehozta ezt a világkonferenciát, amin csakis az országok vehettek részt – mintha a NATO-ban és az ENSZ-ben nem szívtak volna eleget együtt. Ez a három havonta megrendezett ülés csak arra volt jó, hogy felbosszantsák egymást, miközben tényleges döntések csak nagyon ritkán születtek.

- Melyik géppel mész haza? – Anglia hanyagul, de valahogy mégis elegánsan betette maga mögött a széket. Azután a táskáját kezdte elpakolni; látszott rajta, hogy nagyon fáradt, de azért oda-odapillantott Amerikára.

-  Úgy terveztem, hogy ma még a szállodában alszok, és csak holnap reggel indulok el – sóhajtotta Alfred, majd kinézett az ablakon. A tokiói panoráma szürkületben volt a legszebb. – Nem igazán… szeretek éjszaka repülni.

Anglia erre önkéntelenül is elmosolyodott, de annyit már megtanult, hogy jobb, ha ilyenkor nem beszél. Ő persze emlékezett még azokra az időkre, amikor Amerika kicsi volt, és nem mert egyedül aludni a sötétben; Arthur ilyenkor általában vagy gyertyát gyújtott neki, vagy ott aludt mellette. Szerette azt mondogatni magának, hogy a második verzió csak azért fordult elő gyakrabban, mert félt attól, hogy a gyertya esetleg felgyújthatja a szobát. Igazság szerint azonban nagyon is kedvelte azokat a meghitt estéket, mikor ők ketten ágyba bújtak egy kis kakaó vagy forró tea társaságában, és Alfred az ölében ülve hallgatta a meséit. A téli, fagyos éjszakákon egész erődöt csináltak maguknak pokrócokból és régi lepedőkből; Anglia még arra is emlékezett, hogy kisöccse azt szerette a legjobban, mikor a jó meleg sátor alá bújva régi kalózéletéből idézett fel neki vicces történeteket. Akkor ezek a történetek megnyugtatták a kis gyarmatot, aki hatásukra máris kevésbé félt a sötéttől; Alfred mostanra azonban már nem volt se kicsi, se gyarmat, és így igen nehezen viselte, ha Arthur bármilyen gyerekkori emlékkel felhozakodott társalgásaik alkalmával.

Anglia elnézte egy darabig Alfred szokatlanul komor alakját, majd úgy döntött, hogy ha az ülésen nem is, de legalább így négyszemközt megpróbál hozzászólni a PowerPoint bemutató tartalmához. Az ország már a száját nyitotta, mikor a kissé zilált Japán megjelent Amerika mellett, és udvariasan, de tőle szokatlanul izgatott hangon elkérte a mikrofont. Alfred és Arthur csodálkozva összenéztek, mikor Kiku önkéntelenül is figyelemfelkeltő hangjára az ajtó felé haladók megtorpantak.

- Elnézést kérek minden kedves jelenlévőtől, amiért a programba nem került bele, de ezúton szeretném a tisztelt vendégeket meghívni egy kis falatozásra a szomszéd konferenciaterembe. Természetesen a részvétel nem kötelező, de szeretettel várunk mindenkit, ugyanis két ország fontos bejelentésre készül. Nagyon szépen köszönöm a figyelmet.

Miután Kiku kikapcsolta a mikrofont és lerakta az asztalra, Alfred barátságosan hátba veregette a még mindig kicsit zavart férfit.

- Nahát, végre egy kis kaja, ezt már nevezem! Igazán bevezethetnénk ezt a szokást az elkövetkezendő konferenciákon is…

- Fontos bejelentés? – ráncolta a homlokát Anglia, mire Kiku finoman biccentett.

- Hai. Maradjatok kicsit, ha ráértek, biztos éhesek vagytok.

- Ki nem hagynám a világért sem – biztosította őt Alfred vigyorogva, és mint általában, most is rögtön felderült, mikor nagy mennyiségű ételt helyezett valaki kilátásba. Hirtelen az összes megújuló energiaforrás és minden bosszúság feledésbe merült, és az ország csak arra tudott koncentrálni, hogy végre megint teletömheti magát uborkás szusival és kólával… az édességekről már nem is beszélve.

Ilyen és ehhez hasonló magasztos gondolatokkal eltelve lépett be Amerika pár perccel később a szomszéd terembe; ahogy elhagyta az ajtót, egy apró, csinos kis felszolgálólány pezsgőt nyomott a kezébe. Alfred teljesen természetesnek vette, hogy kiszolgálják, a mögötte lépdelő Arthur azonban hamarosan gyanakodni kezdett. Mindenkinek egy pohár pezsgő – nem is az olcsó fajtából -, halakkal és felvágottal megrakott szendvicsek, aprósüteményektől roskadozó ezüsttálcák, gondosan hajtogatott origami-dekoráció… Anglia biztos volt benne, hogy itt valami nagy dolog készül, és ezt régi gyarmatának is megemlítette. Amerikát azonban jobban izgatta az előtte heverő temérdek étel, így azt sem vette észre, mikor Arthur Francist meglátva ott hagyta őt. Pár perc elmélyült rágás után már sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és úgy gondolta, hogy talán mégsem volt akkora hülyeség ennek a konferenciának a létrehozása. Csak a kaja hiányzott eddig.

Alfred annyira elmerült gondolataiban, hogy mikor egy nagy, hideg kéz megfogta a vállát, ijedtében megugrott és majdnem leborította az asztalról saját, félig üres pezsgőspoharát.

- Nahát, solnyshko, örömömre szolgál, hogy újra láthatlak. – Amerika arcából hirtelen minden vér kifutott, amint hátrafordulva megpillantotta Oroszországot; a férfi robosztus alakja egészen fölé magasodott, de a gyermeki, látszólag ártatlan mosoly most sem hiányzott az arcáról.

- Mégis mi a francot akarsz? – kérdezte durván Alfred. Ivan jó szokása szerint közelebb húzódott, és egészen bizalmasan felé nyújtotta a saját pezsgőspoharát.

- Nem akartam udvariatlan lenni, de nem igazán kedvelem az efféle… könnyű italokat. Már sok országot megkínáltam, de valamiért egyik sem akarta elfogadni tőlem. – Itt az orosz szomorkásan lebiggyesztette ajkait, Alfred fejében pedig a másodperc tört részéig még az is megfordult, hogy a másik esetleg tényleg nem érti, miért nem akar senki az ő poharából inni.

- Na ezt felejtsd el – nyögte a másik olyan hangosan, hogy már több mellette lévő ország is felfigyelt rájuk. – Nem iszok meg semmi olyasmit, ami egy ex-komcsi kezéből származik.

- Nincs benne méreg. – Oroszország mosolya olyan nyugodt volt, hogy Alfred legszívesebben bemosott volna neki egy nagyot. Ám mivel a hangoskodás miatt kisebb nézőközönség gyűlt köréjük, Amerika rövid gondolkodás után úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a világ vezető államaként kötelessége elfogadni ezt a pohár pezsgőt Oroszországtól… a többiek talán még azt hinnék, hogy mint mindenki más, ő is be van tőle rezelve. Ami persze nem volt igaz. Természetesen.

Alfred tehát, még mielőtt zavara látható lett volna, kikapta az orosz kezéből a poharat, és néhány kortyra kiitta az egész tartalmát. Ivan folyamatosan csak mosolygott; szólni azonban nem szólt, a következő percben ugyanis meghallották a mikrofonban Németország mindent túlharsogó, parancsoló hangját, és hirtelen az egész teremben csönd támadt.

- Öhm… elnézést, egy kis figyelmet kérek! Nagyon köszönjük, hogy idefáradtatok. Kiku, a dekoráció csodás. Ezért… szintén hálásak vagyunk. – Ludwig saját szavait egy merev biccentéssel erősítette meg, de Japán már ismerte őt, és tudta, hogy ez nála a legnagyobb tisztelet jele. A következő pillanatban Németország arca vörösre vált; a mellette álló Feliciano bátorításul megragadta a kezét. – Nos, tudjátok jól, hogy nem vagyok a szavak embere, így nem is szeretném sokáig rabolni az időtöket. A lényeg röviden az, hogy hosszas töprengés, vívódás, és az államfőinkkel való kimerítő tárgyalás után végre sikerült elérni, hogy én és Feliciano összeházasodhassunk.

- Jövő tavasszal! – kiáltotta lelkesen Olaszország a mikrofonba. Ha eddig csend volt a teremben, most már a légyzümmögést is hallani lehetett; még mielőtt a teljesen ledöbbent tömeg hangzavarban tört volna ki, Ludwig folytatta.

- Igen, tudom, hogy ez számos kérdést felvet, kezdve azzal, hogy… khm, igen, ez valóban nem a vezetőink döntése volt. – Ludwig itt már nagyon látványosan elpirult, de láthatóan régóta készült erre a beszédre, és nem tervezte, hogy menet közben feladja a harcot. – Higgyétek el, hogy Feli és én nagyon sokat harcoltunk azért, hogy most itt állhassunk. Mi… mi saját akaratunkból kötjük össze az életünket. Fontos, hogy a házasság nem két ország között fog létrejönni, hanem a polgári nevünket használjuk; éppen ezért úgy döntöttünk, hogy politikusok nem vehetnek részt magán az esküvőn, hanem majd csak az utána néhány nappal tartott fogadáson. Titeket viszont mindenképpen szerettünk volna meghívni, mert…

-… egy esküvőre általában a család és a barátok kapnak meghívót. – Feli most már egészen nyíltan átkarolta Ludwigot, miközben mindketten olyan szeretettel néztek a másikra, hogy az egész terem irigyelni kezdte őket; a legtöbbnek eszébe sem jutott fennakadni Olaszország szokatlanul érett modorán. – Tudjátok, srácok, senki nincs, aki ennyire ismerne minket, mint ti. És azt gondoltam, miért is ne? Igaz, sok ellentét volt köztünk az évszázadok alatt, de ez nem lehet akadály. Országok vagyunk, úgyhogy tartsunk össze, nem igaz?

Rövid ideig még eltartott, mire mindenki felfogta a lényeget, de aztán a terem egy része tapsolni kezdett. A legtöbben még mindig sokkosak voltak; persze nem azon lepődtek meg, hogy Németország és Olaszország ilyen közel állnak egymáshoz. Azzal mindenki tisztában volt már úgy legalább ötven éve - még Amerika is, aki különben teljesen analfabétának bizonyult érzelmi szinten. Az ámulattal vegyes döbbenetet az váltotta ki leginkább, hogy Ludwig és Feliciano tényleg mertek lépéseket tenni annak érdekében, hogy legálisan és hivatalosan is együtt lehessenek – ilyesmi még sohasem fordult elő. Senkivel sem.

A következő percekben a terem felbolydult, és miután az országok magukhoz tértek, úgy körülvonták a leendő házasokat, hogy még a magasnak mondható Ludwig se látszott ki mögülük.

- Elvehetem azt a tányért? – Amerika felhúzott szemöldökkel meredt a nyilvánvalóan éhes, de leginkább bosszankodó Dél-Olaszországra. Lovino kezével a félig már üres szendvicsestálért nyúlt, de izgága szemeit nem vette le a Ludwigot és Felicianot közrefogó gyűrűről. Mormogni kezdett. – Ha valami haszna lesz ennek az egész rohadt cirkusznak, az az, hogy az esküvőn legalább teleehetjük magunkat.

- Nem tűnsz túl lelkesnek – húzta el a száját Alfred, mire Lovino vállat vont.

- Mire legyek lelkes? Az idióta öcsém hozzámegy ahhoz a krumplizabáló ficsúrhoz. Nagy ünnep, mondhatom. Esküszöm, hogy ha csak egy ujjal is bántani merészeli Felit…

- Szerintem nem fogja. – Mindkét ország lassan az eddig csöndbe burkolózott Ivanra emelte tekintetét; Lovino minden bizonnyal nem vette őt észre korábban, Alfred pedig teljesen megfeledkezett arról, hogy az orosz még mindig ott álldogált közvetlenül mellette. A férfi arcán mérhetetlen elragadtatás látszott, ahogy Ludwigékat figyelte. – Úgy értem, szerelmesek egymásba, nem? Ha nekem lenne egy kedvesem, aki csak az enyém, a tenyeremen hordoznám őt.

Amerika nyelt egyet, és röviden összenézett az olasszal. Romano láthatóan teljesen elsápadt, aztán már el is tűnt a tömegben valamerre; nyilván megijedhetett Ivan kissé túlságosan is agresszív, groteszk mosolyától. Ezek után Oroszország olyan ártatlan, mégis valahogy szuggesztív szemekkel meredt az amerikaira, hogy az – bár a megfutamodást általában nem tartotta lehetséges opciónak – zavarában inkább elindult a gratulálók hada felé. Ivan jéghideg szemei azonban még egészen sokáig kísérték őt, és Alfred hátán - bár szégyellte volna bevallani - végigfutott a hideg.

×××

A hónapok olyan gyors frissességgel suhantak el Amerika feje fölött, hogy a férfi igencsak meglepődött, mikor arra eszmélt, hogy a munkahelyi naptárában már április hatodikát satírozhatja egy jobbára tompa ceruzával. Alfred ezekben a napokban rendkívül fáradt volt; az állandó belügyi és külügyi gondok, meg a gazdasági problémák csőstül szakadtak a nyakába – és akkor még szó sem volt arról a kiállhatatlan, idegesítő Oroszországról, aki egyre szaporodó megbeszéléseik alkalmával előszeretettel űzött gúnyt belőle és a népéből. Alfred számtalanszor kérlelte a főnökét, hogy had ne kelljen megjelennie ezeken a találkozókon, de az elnök mindannyiszor hajthatatlan volt, és ezért az amerikai kénytelenebb volt drasztikusabb eszközökhöz folyamodni. Például beteget jelentett, vagy eljátszotta, hogy forgalmi dugóba került. Valamilyen furcsa okból azonban ilyenkor sem kerülhette el az Oroszországgal való találkozást, ugyanis teljesen véletlenszerűen – az legalábbis ezt állította – többször is összefutottak Washingtonban, vagy éppen New York belvárosában. Ivan ilyenkor mindig szívélyes és udvarias volt vele, mintha minden a legnagyobb rendben menne országaik közt. Egyszer még az is előfordult, hogy meg akarta hívni Amerikát egy csésze kávéra. Alfred azonban nem volt annyira naiv, hogy ne látott volna az ártatlannak tűnő Oroszország maszkja mögé, és igyekezett elhárítani magától mindenfajta bizalmas közeledést. Szavaival és tetteivel mindent megtett, hogy ne látszódjon, de valójában rettentően feszélyezte őt Ivan puszta létezése. Mikor távolról kellett bámulnia, nem volt gond, de egy-két méteres távból az orosz rendkívül félelmetes jelenség volt – nem csak termete és magassága, de magas, szinte gyerekesnek tűnő hangja is hozzájárult ahhoz, hogy Amerika térdei remegni kezdtek, amikor csak meglátta őt. Őszintén, ilyenkor nem hibáztatta a hozzá közel élő európai államokat gyávaságukért; Alfred szívesebben lakott volna az ördög szomszédságában, mint Oroszországéban.

Mindenesetre akármennyi problémája volt is, Amerika nem felejtkezett el Németország és Olaszország esküvőjéről; vagyis, egészen pontosan, Ludwig és Feliciano esküvőjéről. Még a naptárában is bejelölte azt a bizonyos április tizenötödikei dátumot, amit a hivatalos meghívóról nézett le, a repülőjegyet pedig már hónapokkal korábban megvette. Az volt a terv, hogy Kanadával a new yorki reptéren találkoznak, aztán onnan együtt repülnek tovább Angliába, ahol az esküvőt tartják – szerencsétlen Ludwigék ugyanis nem házasodhattak össze sem Németországban, sem Olaszországban, mivel a törvény egyikben sem engedélyezte az azonos neműek frigyre lépését. (Próbálkoztak persze azzal érvelni, hogy ők országok, és az országok közti házasságok nemtől függetlenül évszázados hagyományokra tekintenek vissza – de minden hasztalan volt, a páros ugyanis eleve úgy kapta meg a házasulás jogát, hogy a házasság egyszerű német és olasz állampolgárok közt jön majd létre. Így esett hát a választás Angliára, mint esküvői helyszínre.)

Amerika nem is lett volna Amerika, ha nem aznap kora reggel, indulás előtt kapkodja bele a bőröndjébe a ruhákat; ennek ellenére azonban hál istennek időben odaért a reptérre, és Matthew-val is hamar megtalálták egymást. Alfred haragudott magára, amiért Kanadát ennyire elhanyagolta mostanában, de a több órás út alatt sokat beszélgettek, és igyekeztek mindent bepótolni; az amerikai például megtudta, hogy öccse mostanában Seychelles-el randizik, ez azonban nem okozott neki olyan osztatlan örömöt, mint ahogy azt Matthew remélte volna.

- Seychelles a kibaszott húgod, Mattie. A húgod.

- Nem vérszerinti – tiltakozott tőle szokatlanul hevesen Kanada.

- De akkor is. Kicsit sem érzed gáznak, mondd?  - Alfred jó hangosan felbontott egy csomag M&M’s-et, fittyet sem hányva a mellette békésen szunyókáló öreg bácsira. -  Együtt nőttetek fel, vagy mi. Jó, hogy nem azzal jössz, hogy Franciaország is meggyűrögetett már párszor a gyerekszobában.

Kanada erre rendkívül diszkréten az ablak felé fordította a fejét, és ajkait beharapva a bárányfelhők elképesztő változatosságában gyönyörködött. Alfred ledöbbenve meredt maga elé.

- Úristen. Komolyan…

- Nem a gyerekszobában – igyekezett Matt tisztázni a helyzetet, miközben mélyen elpirult. – De igen, voltam már vele is. Most miért kell ezen felháborodni?

Amerika meghökkent.

- Én nem háborodtam fel. Nekem aztán tök mindegy, mit csinálsz, csak… csak ez kicsit hirtelen jött. Érts meg engem, én nem tudom elképzelni, hogy bármelyik testvéremmel is… úristen, Angliával meg végképp nem. – A férfi megvonta a vállát. - De ha Seychelles-nek nincs kifogása a társaságod ellen, akkor ki vagyok én, hogy elítéljelek ezért?

Matthew elnéző mosollyal válaszolt.

×××

A leendő házasoknak maga Anglia ajánlotta azt a Londontól mintegy két órányira fekvő, nyugodt kis falut, ahol nemrégiben egy régi tekepályát alakítottak át rendezvényhelyszínné. Ez az épület több mérföldre állt a település szélétől, szinte már belenyúlt a környező erdőkbe; a környék csendességéért és a természetért az utóbbi időben sok házaspár választotta a helyet esküvője színhelyéül.

Bár maga a táj és a madarak csicsergése imponált Alfrednak – mégiscsak vidéki kölyök volt ő, akármennyire is elszokott már ettől az életstílustól -, nem igazán volt elragadtatva attól, hogy a rendezvényes épület melletti fabungalókban kell majd töltenie az elkövetkezendő éjszakát. Szó mi szó, a szoba, ahova Ludwig vezette őt és Kanadát, nem volt annyira elhanyagolt, mint azt várta volna - de azért az ötcsillagos higiéniától messze állt.

- Istenem, nem aludhatnék inkább Londonban? – húzta a száját Alfred, miközben próbált könyörgő pillantást vetni Ludwig felé. Az azonban csak fél füllel figyelt, mert az ajtófélfának támaszkodva valami papirost olvasgatott. – Akár a saját költségemre. Nem szeretem az ilyen… nomád életmódot. Még wifi sincs, ugye?

- Itt hajnalban nem jár busz – közölte szűkszavúan Ludwig. Amerika sóhajtott, összenézett a láthatóan nyugodt öccsével, majd már éppen hozzáfogott volna, hogy kisajátítsa az ablak mellett álló ágyat, mikor egy szokatlanul kisimult arcú Anglia megjelent a nyitott ajtó mögött.

- Nahát, máris megjöttetek? Ti aztán nem siettek el semmit – köszöntötte egykori gyarmatát és Matthew-t, éppen érezhető éllel a hangjában. Aztán elmosolyodott; nyilvánvalóan élvezte a helyzetet, hazai terepen volt. – Mindenesetre csak szólni akartam, hogy ez a szoba már foglalt, úgyhogy jobb lenne, ha ti ketten átjönnétek hozzám és Francishez. Máshol sajnos már nincs hely.

- Foglalt? – rökönyödött meg Amerika. – És még én menjek el? Ki jöhet ide, aki fontosabb nálam?

- Nos, Oroszország és a baltiak még nem érkeztek meg – szólalt meg Ludwig is végre, majd elővett egy kis ceruzát, és homlokát ráncolva kijavított valamit a papírján.

- Olyan nincs, hogy átengedjem ezt a szobát pont neki.

- Nézd, Alfred. Azt csinálsz, amit akarsz, de szerintem inkább nem haragítsuk fel Ivant.  – Anglia alig fejezte be a mondatot, az amerikai máris hosszú és izgatott monológba kezdett a világban elfoglalt pozíciójáról; de csak azt érte el vele, hogy mintegy fél perc múlva Ludwig szakította őt félbe kissé hangosan.

- Igazán megköszönném, ha végre abbahagynátok ezt a replikázást, ugyanis van még fél oldal, amit meg kell tanulnom, és ebben a zűrzavarban csak megfájdul a fejem. – Majd komoran megint beletemetkezett a papírjába, és alig hallhatóan, mormogva folytatta. – Az embernek már a saját esküvőjén sem hagynak nyugtot…

- Mit tanulsz? – kérdezte Anglia, ahogy belenézett Németország baljáról a papirosba. Mindhárom nemzet nagy meglepetésére a fegyelmezett, szigorú Ludwig elpirult.

- Az esküt. Feliciano ragaszkodott hozzá, hogy mindketten a másik nyelvén mondjuk el a szöveget. – Néhány pillanatnyi csend következett.

- Ez… - kezdte Anglia.

-… ez nagyon kedves tőletek – fejezte be a brit gondolatait Kanada, és széles mosoly kúszott az arcára.

- Igen, az lesz, ha sikerül rendesen kiejtenem ezeket a mondatokat. – A férfi összehúzta a szemöldökét. – A német szöveggel Gilbert segít neki, de… khm… mint tudjátok, Dél-Olaszország és én nem igazán vagyunk beszélő viszonyban.

- És Spanyolország? – vetette fel Anglia. Mindenki egyszerre ránézett. – Most mi van? Ismerem őt, tudjátok. Mesélte, hogy mikor Lovino kicsi korában nála lakott, lázadásból sokáig nem volt hajlandó spanyolul megtanulni. Valahogy pedig beszélgetniük kellett, úgyhogy gondolom, Antonio felszedett közben egy kis olasz nyelvtudást.

- Köszönöm, ez… ez eszembe sem jutott. – Németország hirtelen azt se tudta, mit mondjon; aztán úgy döntött, inkább csöndben marad, az a biztos. Miután visszavette a morcos arcú Amerikától a bungaló kulcsát, sietős léptekkel elindult kifelé.

×××

A szertartás egészen késő délután volt, így a repüléstől megfáradt, utoljára érkező országoknak volt idejük pihenni egy keveset. Mint várható volt, viszonylag kevés ország jelent meg: mintegy hatvan-hetven nemzet bukkant fel a délelőtt folyamán, főleg olyanok, akik személyesen is jó kapcsolatot ápoltak a leendő házasokkal; és bár a bungalók nem bizonyultak elegendőnek, a falu szerencsére tudott megfelelő helyet biztosítani a többiek számára is.

Délután öt felé már meglehetősen izgatott volt a hangulat a nagyobb díszteremben, amit a település a használatukra bocsátott. A vidám olasz fiú annyit csacsogott és integetett a násznépnek, hogy mikor a hivatalos személyek megérkeztek, Ludwignak rá kellett pirítania; végül is Felinek csak sikerült megfegyelmeznie magát, és a szertartás a lehető legszebben zajlott le. Az eskü egy különösen megható pillanat volt, hiszen bár a terem nagy része nem értette a szövegeket, Ludwig szokatlan pirulásai és esetlensége egyszeriben mosolyt csalt a jelenlévők arcára, és szinte mindenki napját felvidította. Miután mindkét férfi aláírta a hivatalos iratokat, és a tanúk is – Ludwig részéről Japán, Feliciano részéről az öccse- megtették a dolgukat, az egész terem tapsban és meghatott ujjongásban tört ki, Feli pedig káprázatos mosollyal két keze közé vette a megilletődött Ludwig arcát, és rövid csókot nyomott az ajkaira. Ezután megszólalt először az olasz, majd a német himnusz – ez mindkettőjüket meglepetésként érte, de hálásan meredtek az egész szervezést lebonyolító Angliára, illetve Japánra.  

Mire mindenki gratulált, és visszaértek a bungalókhoz, a rendezvényterem már meg volt terítve a vacsorához; az eljegyzési fogadáshoz hasonlóan itt is Japán és népe keze munkáját dicsérte a díszítés. A téglalap alakú terem falaira – amik tulajdonképpen inkább ablakok voltak, tekintve, hogy végig üvegből álltak – a lehető legváltozatosabb színű és formájú origami-alakzatokat aggatták föl, a szalvéták fölött pedig minden egyes terítéken egy apró darumadár foglalt helyet. Amerika az elsők között volt, aki elfoglalta helyét az asztaloknál; balján Arthur, szemben Matthew ült, azonban mikor a szemlátomást túlságosan is vidám Ivan Braginski kihúzta a jobb oldalán lévő széket, Alfred egyből dühbe gurult.

- Ez mégis hogy merült fel benned? Sajnálom, de a hely foglalt. Vagy várj csak, mégsem sajnálom.

Oroszország ijedtsége valódinak tűnt, és újra megnézte az ültető cédulát.

- Nahát, Ivan Braginski, az szerintem én vagyok. – Ezzel megnyugodva kihúzta a széket, és leült az asztalhoz. Alfred kényelmetlenül fészkelődni kezdett, az orosz termete miatt ugyanis sokkal közelebb volt hozzá, mint azt szerette volna; Ivan észrevette a kellemetlen légkört, és hamar folytatta. – Ne aggódj, solnyshko, nem szeretnék problémát okozni neked… és engedd meg, hogy elmondjam, hogy én személy szerint igazán boldog vagyok, amiért melletted lehetek. Egyrészt, mert nagyon üdítő beszélgetni veled, másrészt pedig egyébként sem hiszem, hogy bárki önszántából leülne melléd Kanadán és Anglián kívül. Ők az egyedüliek, akik képesek téged elviselni, da?

Amerika pár másodpercig megszólalni sem tudott, annyira megdöbbent ugyanis Ivan tiszta, ártatlan arckifejezésétől. Keze azon nyomban ökölbe szorult, és csak a mellette ülő Anglia tudta őt visszafogni; az egykori anyaország finoman, mégis erővel Alfred könyöke köré kulcsolta ujjait, és kérlelő, szinte könyörgő pillantást vetett rá, amint belenéztek egymás szemébe. Amerika már nem látta, ahogy Ivan szeme összeszűkül, ugyanis amilyen gyorsan csak tudott, felpattant a székéről, és felháborodottan az asztalfő felé vette az irányt; az éppen Ausztriával csevegő Olaszország megrémült, mikor Alfred dühösen nekitámadt.

- Mégis mi a francért kellett engem Oroszország mellé ültetni? – Feliciano az amerikai mérges arcától úgy megijedt, hogy kis híján sírva fakadt; Ludwig azonban nemsokára férje segítségére sietett.

- Mi a probléma?

- Az a Braginski, az a probléma! – kelt ki magából Alfred. Kissé közelebb húzódott Ludwighoz. – A kurva életbe, jól tudjátok, hogy mennyire gyűlölöm őt, és mégis oda kellett ültetni mellém!?

Ludwig arca megenyhült, ahogy kérdőn az olaszra nézett; Feliciano ezúttal tényleg sírva fakadt, és a németnek át kellett őt ölelni, hogy megnyugtassa.

- Ne… ne haragudjatok… én voltam a felelős… mármint az ültető kártyákért… de nem igazán vagyok képben mostanában a… a politikával… mert állandóan Ludwiggal meg az esküvővel voltam elfoglalva…

- Mostanában? – döbbent le Alfred. – Úgy érted, az elmúlt hatvan évben?

- Ennyi elég lesz – emelte fel a hangját Németország, miközben a most már zokogó Feli hátát simogatta. Aztán szigorúan Amerikára nézett. – Hogy lehetsz ennyire érzéketlen, mondd? Szegény Feliciano annyit idegeskedett mostanában a szervezés miatt, és még te is ráteszel egy lapáttal? Egyébként meg mindenki követ el hibákat. Akár hiszed, akár nem, de hetvenegy, egymással állandóan hadakozó országot nem olyan könnyű leültetni egymás mellé úgy, hogy lehetőleg mindenki épségben távozzon innen holnap… úgyhogy nagyon szeretném, ha végre visszamennél a helyedre, és megpróbálnál kulturáltan viselkedni a szomszédjaiddal. Nem ma fog kitörni a harmadik világháború, egy kis önfegyelem senkinek sem ártott még.

Alfred alig hitte el, amit hallott; pár percig még várt, nyitott szájjal és dülledt szemekkel. Aztán mikor rájött, hogy az asztalfő körül ülők semelyike sem fog önszántából helyet cserélni vele, dúlva-fúlva visszabattyogott a helyére, majd amilyen durván csak képes volt rá, levetődött a székébe.

- Á, Amerika, öröm téged újra látni. – Alfred az orosz hangjára lehunyta a szemét és látványosan felnyögött. Bár az előbb látta, hogy Arthur, Matthew és Ivan már mind nekiláttak a vacsorának, szándékosan próbálta tettetni, hogy még nem éhes. De mikor fél szemmel nyitva látta, hogy Ivan milyen jóízűen fogyasztja a krumplis húst, nem állhatta meg kommentár nélkül.

- Fulladj meg! – közölte duzzogva, akár csak egy hisztis kisfiú; Ivan azonban csak mosolygott.

- Töltsek neked egy pohár vízt, solnyshko?

Arthur és Matthew két falat között összenéztek.

- Tudod mit? Tölts.

Ivan olyan jókedvű mosollyal öntötte ki az innivalót, hogy Alfred már szinte bűntudatot érzett. Még mielőtt azonban ez az érzés tudatosulhatott volna benne, az amerikai fogta a poharat, majd annak egész tartalmát Oroszország arcába fröccsentette. A levegő szinte megfagyott az asztaltársaság körül; Ivan egy darabig nem reagált, csak zavaros szemekkel a semmibe bámult. Arthur elképedt Amerika elképesztő bátorságán – Ivan azonban végül is nem csinált semmi különöset, csak egyszerűen letörölte szalvétával az arcát, visszafordult a tányérjához, és a villájára tűzött egy nagyobb darab húst. Amerika még a száját is eltátotta, annyira meglepődött; már éppen valami csípőset akart mondani, mikor a kissé rémült Kanada megszólalt:

- Mondd csak, Alfred, ugye neked is tetszik a díszítés? Szerintem egyszerűen gyönyörű. Japán engem is megtanított évekkel ezelőtt darut hajtogatni, de hamar rájöttem, hogy az origami nem tartozik az erősségeim közé.

- Igen. – Alfred elég erősen elnyújtotta a szót, de végül is úgy döntött, megfogadja Németország tanácsát. Elvégre csupán annyit kell tennie, hogy békésen ignorálja szomszédját a vacsora alatt… csak nem lehet olyan nehéz. – Úgy értem, nagyon szép. Japán rendben is van, de azért majd ha te elveszed Seychelles-t, figyelj arra, hogy nem mindenkinek jön be ez a faházas luxus.

Arthur csodálkozva meredt Matthew-ra.

- Nahát, együtt vagy Seychelles-el?

- Még csak randizunk, és egyelőre semmi ilyesmiről nincs szó – pirult el Kanada. Erre már a fiú másik oldalán ülő Franciaország is bekapcsolódott a társalgásba; büszkén hátba veregette kisöccsét.

- Különben sem kell rögtön az esküvőre gondolni, ugye, Matthieu? Mit árt az embernek egy kis kaland.

- Ó, nem, félreértitek, én nem kalandra vágyom. Azt szeretném, ha végre megtalálnám azt a valaki, aki… aki a legkülönlegesebb számomra. Ezért is kezdtem el darukat hajtogatni.

- Hogy jön a szerelemhez a daru?

- Nem ismered a papírdarukhoz fűződő legendát? – Itt Anglia egyenesen Alfred szemébe nézett. – A történetet majd kérdezd meg Kikutól, de a lényeg az, hogy állítólag ha az ember ezer darut meghajtogat, akkor teljesül egy kívánsága.

- Bármit lehet kívánni? – Az egész társaság Oroszországra bámult.

- Bármit.

- Hmm, akkor mindenképpen meg fogom próbálni.

- Te is azt szeretnéd, hogy legyen egy szerelmed? – hajolt át az asztalon az Anglia mellett ülő, izgatott Sealand. Anglia, Kanada és Franciaország zavara egész nyilvánvaló volt, Ivan válasza azonban újfent megdöbbentette őket.

- Talán igen. – Az orosz kedélyesen mosolygott. – Tudod, örülnék neki.

Ahogy Anglia ránézett Peterre, elfintorodott. Hiába akarta azonban megtörölni a kisfiú csokitól maszatos arcát, az állandóan elhúzódott tőle, és kapálózni kezdett; sehogy se akarta elfogadni, hogy a férfi tisztára varázsolja őt, elvégre önálló nemzet volt. Ez az aranyos jelenet mosolyt csalt szinte az összes jelenlévő arcára, egyedül Ivan volt az, aki most – látszólag - elkomorodott. Anglia hamarosan elnézést kért a társaságtól, majd elvonszolta Sealandet a mosdó felé.  Mikor egyedül visszatért, rögtön szabadkozni kezdett, főleg Oroszország felé:

- Rettentően sajnálom, de a hercege rám bízta az esküvő idejére. Sealand nagyon tapintatlan tud lenni olykor, tudom, de nem rossz gyerek ő… különösen, ha Wy a terem másik végén ül. Az a kislány elég rossz hatással van rá, de sajnos nem tudom őket sokáig szétválasztani.

- Wy-t is a vezetője bízta rád? – lepődött meg Matthew.

- Igen, azt mondta. – Arthur itt alig észrevehetően, de elvörösödött, és némileg a hangja is halkabb lett. – Azt mondta, én értek a gyerekekhez.

- Nem hallottam, Anglia, légy szíves, mondd ezt még egyszer.

Arthur sóhajtott, és a világért sem nézett volna egykori, vigyorgó gyarmatára.

- Azt mondta Wy hercege, hogy értek a gyerekekhez. De mi ezen olyan meglepő? Felneveltem vagy egy tucatot. És ne vigyorogj így, Alfred… lehet, hogy most már önálló, erős nemzet vagy, de régebben azért jól esett velem összebújni esténként. Így van?

Alfred akaratán kívül elpirult, és zavarában észre sem vette a hatalmas szemeket meresztő Ivant.

- Ahhoz te ragaszkodtál.

- Először. Ugye elég, ha azt az egy alkalmat említem, mikor…

- Ha megbocsátotok – állt fel Oroszország egészen átlátszó, félelmetes arccal. Közben az asztalt is majdnem felborította, de a többiek szerencsére észnél voltak, és idejében lefogták. A hangja semmiféle érzelemről nem tanúskodott, bár mintha rekedtebb lett volna, mint egyébként. – Én befejeztem a vacsorát, a gyomrom ugyanis… kicsit rendetlenkedik. További jó étvágyat. Alfred, örültem - mondta, és fejével az amerikai felé biccentett, majd rövidesen távozott, de nem a mosdó, hanem a kijárati ajtó irányába.

Amerika lemeredve bámult utána, majd mikor visszafordult az asztal felé, rögtön észrevette Franciaország arcán azt az aggodalmas, komoly tekintetet, amit olyan ritkán öltött fel magára, és ami éppen ezért szokatlannak tűnt pont tőle. De Alfred végül is nem tette szóvá a jelenetet, csak csöndben visszafordult az ételéhez. Addig sem kellett gondolkodnia.

×××

Hajnal felé járt már az idő, és mikor Amerika nagy sokára elfáradt a táncolásban, a villódzó parti fények rossz megvilágításának köszönhetően alig talált értelmes társaságot, ami mellé leülhetett volna. Egy részről ott voltak az ázsiaiak; bár Alfred nagyon jó barátságot ápolt Japánnal, nem gondolta, hogy ki szeretné tenni így is eléggé lefáradt idegrendszerét Kína örökös élcelődéseinek meg fogyi tanácsainak. A Kuba és Kanada duó megint nem tűnt vállalható opciónak, különösen az előbbi miatt, arról pedig szó sem lehetett, hogy akár tíz méterre is megközelítse valamelyik balti országot, esetleg Ivant. Végül is, jobb ötlete nem lévén a bárpult felé vette az irányt, majd örömmel konstatálta, hogy Anglia mellett még éppen van egy szabad szék; az öröme pontosan addig tartott, amíg fel nem fedezte, hogy egykori gyarmattartója csatak részeg.

- Ez itt víz? – hunyorgott a férfi a poharára, majd csuklott egyet. A következő pillanatban Alfred azt hitte, leborul a székről, Anglia azonban jólesően megtámaszkodott Amerika nyakhajlatában. – Ez itt víz, vagy vodka?

- Kóstold meg, cher, abból kiderül. – Franciaország rá sem nézett Alfredra, csak a szemét forgatta. Ami szintén nem vallott rá.

- Nem. Sajnos már nem… nem tudom… megkülönböztetni. Akkor sem, ha iszom belőle.

- Nem csodálom – húzta össze a szemöldökét Alfred. – Úristen, mikor kezdted az alapozást? Alig múlt fél egy.

- Nem mindenki bírja annyira a vodkát, mint az az erőszakos, egoista idióta, aki annyira odavan érted. - Alfrednak kellett néhány másodperc, mire fel tudta fogni Francis szavainak értelmét, de nagyon örült neki, hogy éppen nem ivott; sanszos lett volna, hogy éppen arra a csinos pincér lányra köpi a bárpult mögött.

- Mi… micsoda?

Franciaország összehúzta a szemöldökét.

- Oroszország.  Mármint hogy… szerelmes beléd, de ez gondolom egyértelmű.

- Nem Francis, ez kibaszottul nem egyértelmű. Mégis honnan veszed ezt a baromságot? Ivan előbb gyújtana fel, vágna több darabba és főzné meg kondérban a holttestemet, minthogy valaha is… ilyesmit érezzen irántam.

- Attól még, hogy a vodkavedelő érzelmi intelligenciája egy kaktuszéval vetekszik, teljesen nyilvánvaló, hogy mit akar – szólt közbe az Amerika balján üldögélő Poroszország is. Kezében egy élénk narancssárga színű koktél volt, amit a mellette álldogáló, hálás Magyarország felé nyújtott. – A világ vezető hatalmához képest nagyon hülye vagy. Kérdezz meg itt bárkit, ez a dolog már legalább hatvan-hetven éve nyilvánvaló mindenki számára.

- Én már a függetlenségi háborúnál is gyanakodtam – emelte fel a tenyerét Francis védekezőn, mire Gilbert vállat vont.

- Mondtam, legalább. Egyébként elég sok időt töltöttem Oroszországgal az elmúlt évtizedekben, és ha valamit megtanultam ez idő alatt, az az, hogy akit szeret, azt bántja. Így hívja fel magára a figyelmet. Ha nem támadna meg mindenkit, meg nem fenyegetőzne atomfegyverekkel, a kutya sem foglalkozna vele, és magára maradna. Ezt ő nagyon is tudja, és kihasználja a képességeit.

Alfred hirtelen szóhoz sem jutott; úgy érezte, hogy zúg a feje, és a vállain nyugvó Arthur is egyre kényelmetlenebbé vált.

- De… én… nem hiszem el. Ez lehetetlen. Mégis hogy szerethetne pont ő engem? Lépten-nyomon belém köt, ahogy csak tud, meg állandóan az erejét fitogtatja velem szemben, mintha én nem tudnám, hogy egy baszott nagy óriás… meg ugye ez a solnyshko szarság is…

- Solnyshko? – kapta fel a fejét Gilbert, és összenézett Erzsébettel.

- Igen, így hív engem, már úgy… már úgy elég régen. Nagyjából a második világháború körül kezdődött. Tudja franc mit jelent, biztos valami káromkodás… ezerszer mondtam már neki, hogy ha provokálni akar, akkor azt legalább egy normális nyelven tegye, mondjuk angolul, de szerintetek ért valamit?

- Ez nem káromkodás – magyarázta Magyarország készségesen, ajkaira pedig apró mosoly ült. – A solnyshko annyit jelent oroszul, hogy napocska. Elég szentimentális… de Ivanra vall.

Alfred csodálkozva felvonta a szemöldökét.

- Nahát, te tudsz oroszul? Honnan?

Csönd.

- Hivatalosan is egy tapintatlan fasz vagy – állapította meg Gilbert némileg dühösen, Erzsébet arcáról azonban alig halványult a mosoly.

- Bőven volt időm megismerni Ivant. – Itt kissé közelebb húzódott Amerikához. – Egyébként, ha adhatok egy tanácsot: ne ítéld el őt elsőre. Oroszország olyan, mint egy gyerek, nem érzékeli a saját kegyetlenségét, és azt sem tudja felfogni, hogy a tetteivel másoknak fájdalmat okoz. Türelmesnek kell lenni vele, ha az ember valamiféle eredményt akar elérni.

- De Alfred nem akar eredményt elérni – mormolta bele Anglia Amerika zakójába, majd csuklott is egyet. Már-már zavaróan közel volt Alfredhoz, mikor felnézett rá, és szemeik összekapcsolódtak. Amerika érezte, hogy valami nincs rendjén, főleg akkor, mikor a bátyja fehér, nedves kezeivel végigsimított az arcán. Francis jól láthatóan már nem tudta, kínjában hova nézzen. – Ugye, darling? Te gyűlölöd azt az oroszt.

Amerikát azonban jelen pillanatban sokkal jobban érdekelte Ivan érzelmi életénél az a tény, hogy tulajdon – igaz, részeg - testvére gyakorlatilag rámászott, és azon gondolkodott, hogy kire bízza rá a szilárdan megülni nyilvánvalóan nem képes Arthurt. A következő pillanatban azonban már arra eszmélt, hogy Anglia szája az ő száján van; a brit még csak szerény se volt, mert olyan szenvedéllyel vetette bele magát a csókba, hogy Alfred meglepetésében mozdulni sem tudott egy darabig, csak ült ott némán, kitágult szemekkel. Ahogy feleszmélt, egy határozott mozdulattal eltolta magától egykori gyarmattartóját. Arca eltorzult, mikor Francis-szel rádöntötték a zagyvaságokat dadogó Angliát a pultra, de ha őszinte akart lenni magához, nem igazán haragudott rá, inkább szánta őt.

Gilbert és Erzsébet már nem voltak sehol, ám ahogy Alfred hátra nézett, a szíve kihagyott egy ütemet. Oroszország állt ugyanis vagy tíz méterrel mögöttük, arca és teste félelmetesen mozdulatlan volt. Alfred biztos volt benne, hogy a férfi látta az előbbi kis közjátékot, és ezért nem indult meg sem a tánctér, sem a bár felé. (Nem mintha az orosz annyira szeretett volna táncolni. Amerika megesküdött volna, hogy egész este nem látta őt a parketten.)

- Beszélhetnék veled, Alfred? – Az említettet azonban annyira lefoglalta Ivan tanulmányozása, hogy több másodpercnek kellett eltelnie, mire Francis megkapta az oly hőn áhított figyelmet. – Négyszemközt.

Amerika bólintott, és miután pillantását elszakította Oroszországról, hagyta, hogy Franciaország az üvegajtók felé kísérje.

- Nem lesz baj, ha itt hagyjuk… – akarta kérdezni, Francis azonban finoman elmosolyodott. Ekkorra már kint voltak a viszonylag csípős, virágillatot árasztó éjszakában, a francia pedig összehúzta magán az öltönyt.

- Non, Angleterre tud magára vigyázni. Ami engem jobban foglalkoztat, az… az te vagy. – Itt Francis összehúzta a szemöldökét. Alfred csak most vette észre, milyen szokatlanul sápadt.

- Én?

Francis mély levegőt vett.

- Nézd, szerintem mindenkinek jót tenne, ha egy ideig hanyagolnád Arthurt. Főleg neki.

- Arthur a bátyám – szögezte le Amerika határozottan, mert nagyon nem tetszett neki, amit ez az ínyenc béka rá akar erőszakolni. Eleve az ínyenc béka nem tetszett neki, de az persze más kérdés volt. - Jogom van beszélni vele, amikor csak akarok. Akármit is tett velem régen, a családom részének tekintem őt, és biztos vagyok benne, hogy neki sincs ellenem kifogása.

- Persze, hogy nincs kifogása, Alfred! Mégis mit vársz tőle, mondd? Ő sosem fog téged ellökni magától. Nem is egyszerűen azért, mert ennyire fűtik őt a testvéri érzések, hanem mert…

- Hanem mert szerelmes belém – bólintott Alfred keserűen. Francist talán még soha életében nem látta ennyire döbbentnek. – Igen, már egy ideje tudok róla, és nagyon sajnálom szegényt. De mit tehetek róla, ha én nem szeretem őt? Vagyis szeretem, persze, mint a testvéremet. Baszki, inkább mint az apámat, elvégre ő nevelt fel. De nem vagyok szerelmes belé.

- Istenem, akkor mondd el neki! Ne hagyd, hogy tovább eméssze magát, ne adj neki okot a reménykedésre. Ha hallgatsz és ráhagyod a dolgot még inkább össze fog törni, és… és azt én nem engedem.

- Jól van. - Alfred a cipőjét bámulva egészen sokáig hallgatott, de végül is úgy döntött, hogy jobb, ha kimondja azt, amit gondol. – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá… talán tényleg így lesz a legjobb. Egyébként… nézd, Francis, tudod, hogy nem igazán kedvellek. Úgy általában. Viszont Angliának szüksége van valakire, akire támaszkodhat, és… tudom, hogy ez nem nagyon vigasztal, de én mindig úgy gondoltam, hogy ti ketten összetartoztok.

Franciaország fáradtan sóhajtott.

- Az igazat megvallva jobban örülnék ha Angleterre mondaná ezt, de… köszönöm. És meg vagyok lepve, hogy újabban értelmesen is lehet beszélgetni veled.

- Ha nem vigyázol, visszavonom az egészet – szólt Alfred tettetett szigorral, de a vonásai felengedtek, és kicsit még somolygott is. Nagyjából ekkorra tudatosult mindkettejükben, hogy mennyire hideg van; Franciaország azonban annyira el volt foglalva a milliónyi csillag bámulásával, hogy Alfred hamarabb visszajutott a rendezvényterembe.

×××

Amerika azonban akárhogy próbálkozott, nem ment neki a táncolás. Pedig több csinos lányt is felkért, és ráadásul a kedvenc zenéi mentek; ennek ellenére furcsán természetellenesnek érezte végig a mozdulatait, és azt a jókedvű, gondtalan mosolygást is nagy erőfeszítésébe került fenntartani, ami különben személyiségéből fakadt. Negyed óra is alig telt el, mire megindult a bár felé, de ő úgy érezte, ez alatt az idő alatt órákat öregedett.

Beszélnie kellett Angliával még most. Nem érdekelte, hogy a férfi részeg, és nem érdekelte az alig fél órával korábban lejátszódó kínos szituáció sem: Arthur gyakorlatilag az apja, és Francisnek igaza volt abban, hogy őszinteséget és egyenességet érdemel, nem szégyent és titkolózást. Alfred semmi mást nem akart, minthogy tisztázzák a helyzetet; magának sem vallotta be, de félt, hogy később nem lenne bátorsága rá. Nem lenne bátorsága Arthur szemébe nézni.

Az amerikai tehát a bár felé vette az irányt, Anglia azonban nem volt ott. Aztán tüzetesebben körülnézett az asztaloknál és a táncparketten is, de mikor sehol sem találta bátyját, egy olyan távoli, elsőre képtelennek tűnő gondolat ötlött az eszébe, hogy megborzongott tőle. Ahogy azonban mégegyszer átvizsgált mindent, fejében összekeveredtek a gondolatok; úgy érezte, homloka izzad, és szíve is olyan hevesen vert, mintha jó néhány kört lefutott volna már washingtoni otthona körül. Hiába kérdezett meg bárkit, azok a fülsüketítő zenétől vagy nem hallottak semmit, vagy azt mondták, hogy nem látták az angolt.

Alfred már éppen a bungalók felé akart távozni, mikor rájött, hogy a mosdó eszébe sem jutott. Miután sikeresen kikerült néhány ittas országot, olyan gyorsan lökte be az ajtót, amennyire adrenalintól duzzadó tagjai engedték; a látvány pedig még annál is rosszabb volt, mint amire számított.

 A mosdó végén Oroszország támaszkodott háttal neki, terpeszben, hatalmas kezeivel pedig úgy nyomta falhoz szerencsétlen Angliát, hogy annak egyik karját a hideg csempénél tartotta biztosan, másik kezének liluló csuklóját pedig olyan iszonyatos erővel szorította, hogy a férfi nyúzott arcán már patakokban csorgott a könny.

- Te meg mégis mi a francot művelsz? – rontott az oroszra elemi erővel Alfred. Fiatal, dühös arcát vörös foltok öntötték el, és az amerikai azt hitte, hogy ott helyben képes lenne végezni ezzel a mocsok Ivannal, akár puszta kézzel is, ha más fegyvere nincs.  – Azonnal elereszted az apámat, vagy úgy seggbe rúglak, hogy visszarepülsz a drágalátos hazádba! Mégis mit képzelsz magadról!?

Arthur szemei tágra nyíltak, Ivan pedig egy darabig csak meglepetten bámult rá.

- Ugyan, ugyan, solynshko, nincs szükség erre a durva besz…

- Ne merj engem még egyszer így nevezni! – ordította Alfred, jól tudva, hogy a dübörgő zenétől nem hallatszik ki a hangja. – Nem vagyok a kibaszott napocskád, és rohadtul nem érdekel, hogy milyen érzéseid vannak irántam. Nem csak hogy nem szeretlek, de gyűlöllek téged, érted!? Gyűlöllek, utállak, undorodom tőled, és ha a többiek nem fogtak volna vissza, már rég bevertem volna azt a tetves kommunista pofád!

Ennek már kellett, hogy hatása legyen, Alfred legalábbis nagyon remélte. Ivan arcán azonban egy alig észrevehető, leheletnyi pír volt az összes, amit el tudott érni.

- Rendben, Alfred – hangsúlyozta a férfi gúnyosan, színtelen hangon. Ajkain gyermeki mosoly üldögélt. - De tudod, ha az enyém nem leszel, másé sem.

Amerika lába a következő másodpercben a földbe gyökerezett. Oroszország ugyanis egy villámgyors mozdulattal megragadta Arthur már így is kidörzsölt és fájó csuklóját, majd olyat rántott rajta, hogy a részeg angol felüvöltött fájdalmában. Alfred gyűlölte magát, amiért csak bámulni tudta a jelenetet, de mire észhez tért és néhány káromkodás közepette elrántotta a férfit Ivantól, a baj már megtörtént: Arthur sírástól vörös szemeivel elkeseredetten gagyogott neki arról, hogy nem tudja mozgatni a csuklóját.

- Jól van, semmi baj, máris hívom a mentőket.

Anglia azonban ép, remegő kézzel lefogta a férfi kezeit.

- Ne… kérlek, ne. Nem akarom tönkretenni az es…

- Nem érdekel az esküvő. – Alfred itt már hívta is a mobilján a keresett számot, majd miután végzett, becsapta a telefont a zsebébe. Tudta, hogy most kellene mondani valamit Oroszországnak, hogy el kellene őt átkoznia minden undorító pokolfajzatnak és szörnynek, de csak ugyanazt érezte, amit sajnos Anglia iránt is túl sokszor érzett: szánalmat. És félelmet is. Alfred életében most először félt Ivantól; ahogy az az ember olyan nyugodtan álldogált, némán várva Alfred reakcióját, igazán úgy tűnt, hogy nem érzékeli a saját maga által okozott fájdalmat. Érthetetlen közömbössége azonban ezúttal nem dühöt váltott ki Alfredból, hanem a legteljesebb elhűlést és sajnálatot. Ahogy Alfred gyengéden átkarolta a brit vállait, a küszöbről még visszanézett az oroszra. Az ajkai lekonyultak őszinte szánalmában.

- Te beteg vagy.

És ezzel kikísérte Arthurt. Mire a mentő megérkezett, egész kis csapat gyűlt össze a rendezvényterem előtt; arra a kérdésre, hogy mi történt, Anglia Alfred szavába vágva azt felelte, hogy megbotlott a mosdóból kifelé jövet, és szerencsétlenül pont a csuklójára esett. Amerika nem gondolta, hogy hihető a magyarázat, de mivel sejtette, hogy Arthur még ebben az ittas állapotában szégyelli az okot, amiért Oroszország rátámadt, ráhagyta a dolgot. Miután a mentősök elvitték őt – Franciaország is elkísérte – Alfred úgy döntött, elege van ebből az egészből, és már nem ment vissza táncolni, hanem egyenesen a kabinja felé vette az irányt; egyedül akart végre lenni, távol a családjától és távol mindenkitől, hogy végre átgondolhassa az életét tisztán és logikusan.

Ennek ellenére be kellett látnia, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Ugyanis alig csapta be maga mögött a bungaló ajtaját, az éjjeliszekrény lámpája felgyulladt; sárgás fénye csak még ijesztőbbé varázsolta az ágyon szoros testtartásban ülő, érkezésére felderült Oroszországot.

- Minden rendben, solnyshko?  Reméltem, hogy még beszélgethetünk kicsit.

Alfred azonban olyan mérges volt, hogy nem tudta türtőztetni magát – odament, felrángatta Ivant az ágyról, majd közvetlen az arcába köpte mondanivalóját:

- Nekem nincs semmiféle beszélnivalóm veled, azok után, amit Arthurral tettél. Mégis mit képzelsz?! Takarodj innen azonnal, vagy én magam viszlek ki, de abban nem lesz köszönet.

Ivan sokáig habozott; Alfred zsigereiben érezte, hogy ez az alattomos férfi már megint kitervelt ellene valamit, és most csak provokálni akarja.

- Nem akarsz bántani?

- Tessék? – hökkent meg Alfred, mire a másik csak mosolygott.

- Minden valószínűség szerint eltörtem a kedvesed csuklóját. Tőled azt várná az ember, hogy puszta kézzel rontasz az elkövetőnek.

Amerika arca itt már égett a szégyentől, de igyekezett ezt palástolni.

- Idióta, Arthurral semmi sincs köztünk.

Ivan őszintén zavartnak tűnt, és ezt híven láttatták felengedett vonásai is.

- Az nem lehet. Korábban magam is kételkedtem, de ma este a bárnál…

- Az csak egy nagyon kínos félreértés volt – hadarta Alfred egy szuszra. – Arthur különben is túl sokat ivott.

- Tehát… nem akarsz bántani?

- Te is tudod jól, hogy nincs annál nagyobb vágyam, minthogy megajándékozzalak egy szép kis balhorgossal, de… - És itt Amerika leszegte fejét, hogy Ivan lehetőleg minél kevésbé lássa a vörös arcát. – A főnököm nem akar balhét. Ha neked ugranék, mindkettőnk országa nyakig lenne a szarban, az meg kinek hiányzik?

- Hmm, megértelek. – Ivan lebiggyesztette az ajkait, mintha szomorkodna. Aztán sűrű pislogás közepette kabátja felső gombjával kezdett babrálni. – De talán lenne egy mód arra, hogy hogyan vezesd le rajtam a feszültséged anélkül, hogy a szó szoros értelmében fizikai erőszakot alkalmaznál. 

- Igazán? És mi ez a mód? - Alfrednak azonban torkára forrtak a szavak, Ivan ugyanis még azelőtt megragadta az öltönyénél fogva, hogy befejezte volna a mondatot; az orosz rendkívüli termetével taszított egyet rajta, majd nekinyomta a két ágy közötti falnak. Ezután olyan szorosan hozzápréselődött, hogy a férfi levegőt sem tudott venni, mert félt, hogy ha csak kicsit is felemelkedik a mellkasa, Ivan úgy összeroppantja őt, akár a felelőtlen gyerekek az olyannyira bálványozott porcelánbabát.

- Szerintem magad is tisztában vagy vele. – Az amerikai hiába próbált fogást találni rajta, abban a pillanatban megtorpant, mikor Ivan nedves, kemény ajkait a nyakán érezte. Alfred szinte lefagyott a hideg ölelésben, és elkeseredetten megpróbált valami másra, valami rosszra koncentrálni; még a szemét is behunyta ennek érdekében. Mikor azonban az orosz apró mozdulatokkal harapdálni kezdte a nyakán lévő érzékeny bőrt, már tudta, hogy fizikailag képtelen lenne megmozdítani bármelyik végtagját is. Különösen akkor, mikor az a fagyos hang közvetlen a fülébe suttogott. – Az enyém vagy, solnyshko. Csak az enyém. Idővel te is rá fogsz majd jönni.

- Ivan… - Alfred nagyon remélte, hogy a hangja nem vággyal teli sóhajnak hallatszik. Valójában megvolt benne a szándék hogy tiltakozzon, hogy eltolja magától a férfit vagy akár belerúgjon egy nagyot, de most már határozottan érezni kezdte, hogy térdei minden eddiginél jobban remegnek; Amerika átkozódott magában, de tisztában volt azzal, hogy az orosz ezt az egészet csak bátorításnak veszi. – Én… hmm… vedd le rólam a kezeid. Most. Azonnal.

Oroszországnak azonban, úgy tűnt, más tervei voltak. Hirtelen, egy elégedett sóhaj közepette elszakadt Alfred nyakától, aztán a lehető legnagyobb nyugalommal letérdelt a férfi elé a padlóra. Kicsit türelmetlenül, fáradtan tekintett fel Amerikára.

- Nézd, Fredka, tettethetjük továbbra is, hogy utáljuk egymást. De én már belefáradtam ebbe az egészbe. Inkább azt javaslom, hogy állj kicsit nagyobb terpeszbe, és töltsük kellemesen az éjszaka hátralévő részét, da?

- Én nem tettetek semmit, te perverz barom. – Alfred lába azonban túlságosan is görcsös volt ahhoz, hogysem tenni tudott volna Ivan erkölcstelen ajánlata ellen. – Te meg mit csin…? Hé, ne nyúlj ahhoz…

- Ez rendkívül érdekes. – Ivan finoman mosolygott, ahogy végre előhúzta Amerika nadrágjából annak félig már merev hímtagját. Ahogy ujjaival körülfonta azt, kicsit meg is szorította, de éppen csak annyira, hogy Alfred hátán végigfusson egy túlságosan is kellemes inger. – Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha undorodnál tőlem. Sőt.

- Ez… ez teljesen természetes reakció, ha ilyeneket művelnek az emberrel.  – Alfred azonban belepirult a saját szavaiba, mivel ő maga is tudta, hogy ez az érvelés igen gyenge lábakon áll. Pont, mint ő most. – Semmi köze hozzád.

Oroszország azonban már nem válaszolt, hanem helyette ajkai közé illesztette Amerika férfiasságának a hegyét. Először csak finoman szopogatta azt, majd lassan, értő módon egyre beljebb és beljebb haladt a nyelvével, és körkörös mozdulatokkal igyekezett ingerelni az érzékeny, már így is jócskán piros testrészt. Hosszú percek teltek el így; Ivan végighúzta a nyelvét a férfi teljes hosszán, szívogatta és csókolta annak végét, de sohasem vette szájába az egészet. Mire Amerika rájött, hogy mit is csinálnak most ők ketten tulajdonképpen, kezeivel már beletúrt az orosz hajába; és hiába hunyta be a szemét, hiába igyekezett elkeseredetten valami undorító vagy szégyenletes dologra gondolni – például Anglia nemrégiben történt botlására -, csak az jutott eszébe, hogy mennyivel másabb Ivan ajkait érezni magán, mint Arthurét. És mennyivel jobb. És mennyivel izgatóbb.

Mikor az orosz megragadta Alfred fenekét, hogy még jobban magához húzza őt, az amerikai ajkait akaratán kívül is elhagyta egy útközben elharapott, vágyakozó sóhaj. Oroszország kezei hidegek voltak, az igaz, de olyan szorosan tartották őt, hogy Amerika már végképp nem gondolhatott a menekülésre – persze büszkeségével Ivan fogai közelében ez alapvetően nem tűnt vállalható megoldásnak.

Ivan úgy tűnt, nem unja még a kínzást. Most már egyik kezét elvette Alfred fenekéről, és míg alsó ajkával a makkot kényeztette, szabadon maradt ujjaival a pénisz tövét kezdte dörzsölgetni. Amerika erre a hirtelen ingerre hátravetette fejét a bungaló falának, és mivel lassan már csillagokat látott a türelmetlenségtől, behunyta a szemeit. Hangos, kényszeredett nyögés tört elő belőle.

- Na mi van… csak ennyire telik?

Ivan csodálkozva nézett fel rá, és kissé elhúzódott, hogy beszélni tudjon. Ajkain és állán Alfred ekkor már tisztán felfedezte az előváladék nedves csillogását, és utálta magát azért, hogy ez csak még inkább felizgatta.

- Nem gondoltad komolyan, hogy megajándékozlak életed legteljesebb gyönyörével anélkül, hogy könyörögnél érte.

- Azt lesheted, ruszki. Soha.

Ivan erre nehézkesen sóhajtott, aztán úgy döntött, a legjobb eredmény eléréséhez elég, ha a hüvelyk és mutatóujját használja. És nem is tévedett: Amerika most már olyan kemény volt, hogy a legkisebb érintés is áramütésszerűen hatott rá, váladékának síkossága pedig szintén nem segített elkeseredett helyzetén. Viszonylag sokáig kitartott, de Ivan kitartó nyomkodásának köszönhetően végül megalázottan ugyan, de kiprüszkölte magából:

- Jól van, jól van, most az egyszer… kérlek szépen, Ivan…

- Attól tartok, nem jó szót hallok – mosolygott ördögien amaz, a következő erőteljes szorításnak köszönhetően Alfred pedig most már hangosan felnyögött.

- Könyörgöm Ivan, segíts… rajtam…

Ivan pedig több mint lelkesen teljesítette a kérést; nyilvánvaló, hogy erre várt egész végig. Még csak félig vette Amerikát a szájába, mikor Alfred a kezeivel is maga felé húzta Ivan fejét, olyannyira, hogy az oroszt teljesen nekipréselte a nadrágjának. Azt azonban ez láthatóan csak még szenvedélyesebbé tette, Amerika számára pedig most már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Ivan eddig csak repertoárjának az alapvető fogásait mutatta be. Alfred egy idő után már elvesztette a fonalat, és fogalma sem volt, hogy a másik mit csinál és hogyan csinálja vele: csak azt tudta, hogy Oroszország több mint hetven évnyi feszültséget próbál most levezetni rajta. És ő ebben a percben egyedül arra tudott gondolni, hogy talán nem is ez a legrosszabb módszer rá.

Egy perc is alig telt el, Alfred nem tudta tovább fegyelmezni magát. Hangos, elfulladt nyögéssel érte el a csúcspontját, miközben Ivan hajába kapaszkodott úgy, mintha az élete függött volna tőle. Utána Ivan egy darabig még nem mozdult; majd Alfred csalódottan vette észre, hogy a langyos, kényelmes száj eltűnt körüle. Hallotta a padló recsegését, ahogy Oroszország feláll, koncentrálni azonban csak saját nehéz légzésére, és most már tényleg fájó térdeire tudott.

- Szóval természetes emberi reakció – vigyorgott Ivan.

- Pofa be. – Alfred végre kinyitotta a szemét, és egyenesen az orosz szemébe nézett.

- Ilyen nehéz elfogadni a saját gyengeséged?

- Nem vagyok gyenge. – Amerika ekkor maga is meglepődött, mekkora erővel ragadta meg Oroszország derekát; egy szempillantáson belül már az ágyon feküdtek, Alfred pedig kihívó tekintettel meredt az alatta somolygó Ivanra. - Bármikor meg tudom csinálni ugyanazt, amit te, csak jobban.

Az oroszban egy pillanatig bennrekedt a levegő; vonásai felolvadtak, és ahogy ott feküdt, kócos hajjal és zavaros szemekkel, Alfred meg mert volna esküdni, hogy sosem látta még őt ilyennek. Ez a bizonytalanság azonban csak néhány kósza másodpercig tartott, mert mire Amerika feleszmélt, a férfi megint felvette – most már egész biztosan nem igazi – gúnyos mosolyát.

- Bizonyítsd be.

És Amerika ezúttal pillanatnyit sem hezitált, mielőtt befogta Ivan száját a sajátjával.

×××

Másnap reggel Alfred karikás szemekkel, de nyugodtan ült le a reggeliző asztalhoz Franciaország és Kanada mellé. A francia láthatóan szintén nem aludt egész éjjel; persze egyébként is borítékolható volt, hogy a kórházban marad Arthurral éjszakára. Most Anglia is ott ült velük szemben, és jelenleg éppen Francisszel veszekedett, aki – mivel Arthur csuklóját lekötözték – volt olyan szíves, hogy megkenjen neki egy sonkás szendvicset. Sealand és Wy is ott voltak mellettük; a gyerekek közül ők voltak az egyetlenek, akik kivételesen elevennek bizonyultak reggel is. Arthurnak számtalanszor rájuk kellett szólnia, hogy ne építsenek várat a tegnapról megmaradt különböző süteményekből, de ők minduntalan csak bohóckodtak és neveletlenül viselkedtek. Kanada nem bírt erre visszafojtani egy hatalmas mosolyt – ahogy azonban Alfreddal összeakadt a tekintetük, az amerikai rögtön leszegte a fejét, és próbált az ételre koncentrálni.

Az történt ugyanis, hogy míg Francis és Arthur hiányoztak a bungalóból, Ivan reggelig Amerikánál maradt; Kanada azonban, aki elvileg szintén egy szobában lett volna velük, nem jelent meg egész hajnalban. Az az ötlet, miszerint Matthew meglátta őket együtt és ezért nem mert bemenni, nem tetszett Alfrednak; aztán Kanada nem is tűnt túlságosan kipihentnek, ki tudja, talán Seychelles-nél aludt az este. Amerika azonban úgy döntött, inkább nem firtatja a dolgot.

A reggeli tehát viszonylag kellemesen telt, annak ellenére, hogy Alfred – talán életében először - nem érezte úgy, hogy neki kell lennie a középpontban. Csendesen elkészített magának néhány szendvicset, és miközben azok módszeres elpusztításán ügyködött, hamarosan megjelent Oroszország is, és leült mellé. Sokáig nem szólalt meg egyik se; miközben heves társalgás folyt a fejük felett, Amerika csak tovább halmozta a szendvicseit, Oroszország pedig nekiállt, hogy szokatlanul elegánsan felvágja a reggeliként felszolgált wurstot.

Egy idő után a férfiak kifogytak a témából, és a társalgás olyannyira elhalt, hogy szinte csak az evőeszközök csörömpölését, illetve a terem ajtajának folyamatos nyitódását és csukódását lehetett hallani, ahogy országok jöttek és mentek. Matthew légyzümmögést hallott, és összehúzta a szemöldökét.

- Nem azért, srácok, de nem gondoljátok, hogy szokatlanul nagy a csönd?

- Persze, hogy nagy a csönd, az idióták meg sem szólaltak még – dünnyögte Romano, aki Sealand mellett ült, és bosszús arccal vágta a tányérján lévő paradicsomot ízléses, vékony szeletkékre. Fejével Amerika és Oroszország felé bökött. – Érdekes, hogy ha ezek nem veszekednek, egyből békesség van és nyugalom.

- De hogyhogy nem veszekednek? – csodálkozott Franciaország, ahogy ránézett a párosra. Bár fel sem pillantottak az ételükből, Alfred és Ivan szinte szinkronban rántották meg a vállukat.

- Tudni kell néha a határt. – válaszolta diplomatikusan Ivan.

- És miért van rajtad sál ilyen hőségben? – kérdezte Anglia ezúttal az amerikaitól. Alfred persze hiába próbálta elrejteni pirulását azzal, hogy próbálta szorgosan fentebb tolni magán a méregzöld színű, kötött ruhadarabot. A helyzet az volt, hogy nem szerette volna, ha a többiek felfedezik a nyakán azt a számtalan sebet, harapásnyomot és kiszívott foltot, amit hajnalban szerzett Ivannal való eléggé heves együttléte során. Oroszország persze még reggeli előtt készségesen felajánlotta neki az egyik saját sálát; persze nem azt, ami állandóan rajta volt, arra neki is szüksége volt hasonló kényes okokból.

- Az ember nem lehet divatos? – forgatta meg a szemeit Alfred, és igyekezett nem foglalkozni a meglepetten összenéző Franciaországgal és Angliával. Vissza is tért volna kényelmesen az ételéhez, ha a meglehetősen csinos, smink nélküli Ukrajna le nem ül mellé; a lány igen izgatottan végigtekintett a reggeli választékon, de már mindjárt az első megjegyzése kis híján a fulladásos halálba sodorta Amerikát.

- Nahát, ez a sál teljesen úgy néz ki, mint amit én kötöttem Ivannak tavaly karácsonyra! Árulnak ilyet nálatok az üzletek?

Alfred kissé elfordult, és beleharapott az ajkába; nagyon nem volt kíváncsi a többiek hol döbbent, hol vigyorgó ábrázatára.

- Nem, Katyusa, ez ugyanaz a sál – mosolygott Oroszország is, méghozzá olyan szélesen, hogy a körülöttük ülő nemzetek úgy néztek ki, mintha leforrázták volna őket. – Csak kölcsönadtam Alfrednak egy reggeli erejéig. Talán kíméletesebbnek kellett volna lennem vele.

- Azt hiszem, nem akarok részleteket hallani – sóhajtotta kissé undorodva Ausztria is, majd miután úriember módjára összehajtogatta a szalvétáját, távozott az asztaltól. Az ezt követő rövid, kínos csöndet az Anglia felé forduló Francis törte meg.

- Pedig épp itt volt az ideje. Látod, Angleterre, én kezdettől megmondtam, hogy össze kell zárni őket egy szobába, és addig ott kell őket tartani, amíg ki nem eresztik a feszültséget. – Francis rosszallóan felhorkantott. – De ki hallgatott rám? Senki. Jöttetek a bugyuta érveitekkel, hogy ez nem etikus, meg nem fér össze az ENSZ szellemiségével. Pedig rengeteg plusz erőfeszítést megspórolhattunk volna, ha már akkor megfogadjátok a tanácsom.

Itt Alfred szeme kidülledt, és akármennyire is zavarban volt, nem állhatta meg szó nélkül.

- Srácok, ne. Ne mondjátok, hogy ez komolyan megfordult a fejetekben.

Arthur csak sűrűn pislogott, de a többiekkel egyetemben néma maradt. Mikor a beszélgetés újra felvette a korábbi fonalat, és a kellemetlen légkör is visszaszorult a Franciaország-Kanada-Anglia-Amerika négyesre, Arthur kissé pirosan megköszörülte a torkát, aztán felállt.

- Alfred, beszélhetnék veled odakint?

- Hogyne, már éppen kérni akartam – bólintott a férfi, szíve azonban jobban kalapált, mint azt valaha is képzelte volna. Amíg kiértek, egyre csak az járt a fejében, hogy vajon hogy fogja megmondani Angliának a valódi érzéseit vele kapcsolatban; Alfred nem akarta, hogy Arthur félreértse őt, de az is nagyon bántotta volna, ha a másik megharagszik rá emiatt. De végül is nem halogathatták tovább a dolgot; ugyanoda mentek, ahol előző este Francis és Alfred beszélgettek, Amerika pedig nem tudott elfojtani egy mosolyt arra a gondolatra, hogy régi gyarmattartója pont azon a helyen állt meg - a járda tövében - ahol Franciaország nézte a csillagokat tegnap.

- Tehát… – fonta össze maga előtt a karjait zavartan Arthur, Alfred azonban félbeszakította.

- Nézd, nem akarom, hogy mentegetőzz. Sőt, inkább nekem kellene bocsánatot kérnem amiatt… nos, hát tudod te is jól.

- Nem a te hibád, amit Oroszország tett – ráncolta a homlokát az angol, miközben eltört, sínbe rakott csuklóját átfogta a másik tenyerével. Nem nézett fel, egyre csak a járda burkolatát bámulta. – Istenem, ez annyira kínos, de… én szeretnék elnézést kérni. A tegnapi csókért. Részeg voltam, és bár tudom, hogy ez nem kifogás… csak olyat tettem, amit fényes nappal, szemtől szembe gyáva lettem volna.

- Nem haragszom – nyugtatta őt Amerika.

- Szeretlek.

Alfred egy pillanatra elgondolkodott, ahogy a gyomrában egy ismerős csomó keletkezett.

- Tudom. És nem hiszed, mennyire szeretném viszonozni ezt, de…

-… de családként tekintesz rám – harapott bele az ajkába Anglia, majd fölnézett a csodálkozó Alfredra. – Miért, azt hitted, hogy csak mert részeg voltam, nem emlékszem majd a szavaidra? Oroszország előtt az apádnak neveztél. Ezt hallottam, és… megrendített. Még abban az állapotban is.

Amerika hirtelen ötlettől vezérelve Arthur nyakába vetette magát, és fejét Anglia nyakhajlatába biggyesztette, pont úgy, mint mikor kicsi volt. Csak most le kellett hajolnia hozzá.

- Sajnálom – suttogta. – A bátyám és az apám vagy egy személyben, én… én nem akarom, hogy ez az egész gátat vessen közénk. Úgy értem, még többet, mint ami eddig is volt.

- Nem fog. – Alfred érezte, hogy Arthur ép kezével még szorosabban öleli őt. – Többet nem vesztelek el. Ezt réges-rég megfogadtam.

Sokáig így maradtak, összeölelkezve, majd Arthur a bungaló, míg Alfred a reggeliző terem felé vette az irányt. Eddigre már a nemzetek nagy része befejezte az étkezést, egyedül Oroszország ült még a szokott helyén, előtte a tegnapról megmaradt tortából egy szelet. Mikor Amerika visszaült a helyére, meglepetten vette észre, hogy Ivan neki is hozott egy tányérral.

- Csak egy szelet, nehogy még jobban elhízz – közölte Ivan hidegen, amint bekapta a villájára felszúrt édességet.

- Érdekes, ma hajnalban nem panaszkodtál. – Az orosz ajkai felfelé görbültek, ahogy Alfred szemébe nézett.

- És most akkor?

- Ezt hogy érted? – húzta fel a szemöldökét Amerika.

- Együtt töltöttünk egy éjszakát. Egy igen… kivételes éjszakát.

- Igen, ahogy Francis is mondta, lassan ideje volt – sóhajtotta Alfred tanácstalanul, miközben füle tövéig elvörösödött. – Nézd, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Piszkosul élveztem, és ezt… ezt te is tudod. Nem lenne értelme tagadni. De az is biztos, hogy közöttünk semmi nem változhat, ugyanúgy ellenfelek vagyunk, ahogy eddig is… csak szórakoztunk kicsit. Meg kieresztettük a gőzt. Végül is, van már vagy hetven éve…

- Remélem, a következő alkalomra nem kell újabb hetven évet várnom. – Ezzel Ivan felállt, és mint aki jól végezte dolgát, betolta maga mögött a széket. Megint érződött szokásos hideg, gyermeki modora, a szemében azonban mintha több gyengédség lett volna, mint korábban. Még mielőtt Amerika válaszolt volna, leintette őt. – Kérlek, solnyshko, ne mondj semmit. A sálat neked adom ajándékba… nagyon remélem, hogy a kedves nővérem nem haragszik meg miatta. És nem, nem fogadok el ellenvetést, bármit is teszel. Már megjelöltem a területem; elég, ha benézel a sál alá. További szép napot.

Mire Amerika feleszmélt, Oroszország majdnem az asztalsor végén tartott.

- Várj! – kiáltott utána. – Most meg hová mész? Nem fejezed be a tortát?

- Nem, köszönöm, a tiéd lehet. A repülőgépem csak tizenegykor indul, de addig még sok fontos dolgom van.

- Fontos dolog? – értetlenkedett Amerika, és még csak nem is sejtette, hogy ebben a pillanatban Oroszország rádöbbent arra, hogy sosem volt még szerelmes.

- Elkezdek darut hajtogatni.

Az orosz Alfredra mosolygott, aztán eltűnt.