2016. december 23., péntek

God Rest Ye Merry Gentlemen

Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel, Sam/Chuck ami ilyen bromance szintű
Korhatár: nem nagyon van, max egy 12-es a csúnya nyelvezet miatt
Műfaj: elég fluffos, főleg a vége
Tartalom: Chuck tényleg segíteni akar Dean és Cas problémáján. Ezért is jelenik meg a Winchesteréknél karácsony előtt pár nappal. 
Megjegyzés #1: elég nagy SPOILER a 12. évad mondjuk első három részéig (ennyit sikerült megnézem eddig). 
Megjegyzés #2: A Whose Line Is It egy létező műsor volt a kilencvenes évek második felében, részben ezen (is) alapszik a magyar Beugró. I did my research.

Ezzel a kis (nem is olyan kis) novellával szeretnék boldog karácsonyt kívánni az olvasóimnak, akik... hát, már majdnem hatvanan vagytok, ami elképesztő, és úristen, ez csak nemrég tűnt fel nekem? Köszönöm, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy írtok az elkészült fanficeimhez. Idén már valószínűleg nem lesz újabb írás (imádom a viszgaidőszakot), de az Ain't nobody következő fejezetével még adós vagyok, és remélem, január elején-közepén az is elkészül. Szóval mindenkinek jó karácsonyozást, filmezést, forraltborozást, és ha (netalán) ti is vizsgáztok/érettségiztek/miegyéb hamarosan, sok szerencsét hozzá^^


- Egy idegen palacsintát süt a konyhánkban. Ez… megszokott nálatok?
Mary Winchester tanácstalanul cövekelt le Sam mellett, aki éppen könyékig benne volt a munkában. Már napok óta semmi új információt nem sikerült kideríteniük erről az új ügyről, így a fiatalabb Winchester azt gondolta, hasznos lesz, ha a bunker könyvtárából tényleg az összes idevágó könyvet elolvassa; de legalábbis átfutja. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy Sam feje búbja éppen kilátszott ez ősrégi, porlepte kötetek fölött - ez pedig nem volt kis dolog, tekintve a férfi százkilencven feletti magasságát. (Ami a tulajdon édesanyját is zavarba hozta néhanapján, mikor meg akarta őt ölelgetni. Sam nem panaszkodott – több, mint harminc évet töltött anya nélkül, jelenleg tényleg az volt a legkisebb baja, hogy Mary néha a szuszt is kiszorította belőle. Persze, ha Deannel tette ugyanezt, az szórakoztatóbb volt.)

Mindenesetre Sam már órák óta képtelen volt bármi lényeges információt találni arra vonatkozólag, hogy mégis miféle lény képes arra, hogy egy haldokló ember bőréből konkrétan templomi esküvő díszítésére való virágindákat növesszen ki. (Szegény hölgy pont az esküvőjére készült ráadásul. Hogy a laboros kéretlen és szexista poénokat sütött el ezzel az egésszel kapcsolatban, az már Sam sokat látott idegeinek is sok volt.) A férfinek lassan már mindene tele lett ezzel az üggyel, és hálás volt bármiért, ami elterelte a gondolatait a nyomozásról: azaz hálás lett volna. Amint Mary nekiszegezte a kérdést, összehúzta a szemöldökeit, és úgy érezte, mintha transzból esett volna ki.
- Tessék?
-  Egy idegen férfi van a konyhánkban, és azt hiszem, egy nagyon furcsa, sündisznós karácsonyi pulóver volt rajta. Mármint a sündisznó furcsa, mert kék színű és napszemüvege van – szögezte le a nő gyorsan, a félreértések elkerülése végett. – Tudom, hogy nem voltam itt harminc évig, de nyugtass meg, hogy a sündisznók még nem változtak meg.
Sam pislogott egy darabig, majd felállt, és gyorsan ellenőrizte, megvan-e a pisztolya; aztán elővett még egy tőrt is két szekrénnyel arrébbről.
- Utánanézek. Már az idegennek.
- Veled megyek – jelentette ki Mary határozottan.
Samnek eszébe jutott, hogy tartóztassa, de tudta, hogy hiába lenne minden erőfeszítése; Dean úgy sem volt itthon, Cas isten tudja, hol járt (talán szó szerint), és előfordulhat, hogy szüksége lesz segítségre. Volt egy-két tippje, hogy ki jelenhet meg a bunkerben csak így fittyet hányva mindenféle védővarázslatra: biztos persze nem volt semmiben, és ha valamit megtanult eddigi élete során, az az, hogy sosem lehet elég elővigyázatos az ember.
Sam egészen lassan közelített a konyha irányába; már a folyosón érezte az átható palacsinta és áfonyalekvár illatát, ami már csak azért is volt különösen figyelemfelkeltő, mert nem is tartottak itthon áfonyalekvárt. Miután Mary nagy óvatosságában többször is rátaposott a fia lábára, Sam suttogva meggyőzte őt, hogy engedje egy kicsit előre menni: a konyha ajtaja nyitva volt, és míg Mary attól három méterre várakozott felszegezett kézzel, Sam arrébb lopakodott, hogy vessen egy pillantást magába a helyiségbe is. Már éppen sikerült volna belesnie, amikor…

- Sam, ugye tudod, hogy nem kell így settenkedned? Látom, mit csinálsz, és nagyon szórakoztató.
A férfi egy sóhaj kíséretében elmosolyodott, aztán belépett a konyhába; Chuck Shurley meg sem fordult, neki háttal állva a világ legnagyobb nyugalmával éppen egy palacsintát röpített fel a magasba, aztán azzal a lendülettel el is kapta azt egy tiszta tányérral. Sam első gondolata az volt, hogy megkönnyebbült: elvégre nincs veszély, csak Chuck van itt, minden a legnagyobb rendben. A második gondolata rögtön a verejtékes terror volt: mi az, hogy csak? Amaz minden bizonnyal tud olvasni a gondolataiban, és…
- Én örülök, ha csak Chuck vagyok. – A férfi itt megfordult, és széles mosollyal örvendeztette meg a Winchester fiút. Miután letette az ínycsiklandó illatot árasztó desszertet a konyhapultra (Sam már korábban is meg akarta kérdezni a receptjét, csak mindig elfelejtette), kitárta a karját. – Helló, Sam, nem is volt olyan régen, ugye? Néha elvesztem az időérzékem itt nálatok.
Nyilván azt várta, hogy Sam megölelje őt, de az annyira össze volt zavarodva, hogy azt sem tudta, mit kellene hirtelen csinálnia; így Chuck lassan, kissé elfelhősödött arccal leengedte a karjait – elég kellemetlen szituáció volt. Minden bizonnyal vastag csönd ült volna rájuk, ha Mary ekkor be nem jön, és hangosan rá nem csodálkozik a párosra.
- Öhm… - A nő leengedte a fegyverét maga mellé, de azért nem rakta el. – Ti ismeritek egymást? Gondolom?
Sam, még mindig elég zavartan, észbe kapott, és Chuck felé intett a kezével.
- Chuck, ő itt Mary Winchester, az édesanyám. Anya, ő itt.. hát… Chuck.
Chuck jókedvűen mosolygott fel a nőre, majd kissé bólogatni kezdett.
- Ismerek mindenkit, akit valaha is teremtettem, nem kell nekem Maryt bemutatnod. – Itt elálmodozó nosztalgiával a nő felé fordult. - Jól emlékszem rád, kicsi korodban egyszer elkötötted a szomszéd kisfiú játékautóját, mert neked nem vettek olyat lány létedre. Hatéves korodtól pedig, ha haragudtál rá valami miatt, rendszeresen összekötötted apukád két cipőjén a cipőfűzőt, hogy reggel az vagy elessen benne, vagy bosszankodjon rajta. Vagány kiscsaj voltál, tudod? Az ilyesmiket megjegyzem.
Mary ajkai apró résnyire nyíltak, és az arca halványan pirosas árnyalatot öltött; tanácstalanul, kissé megrémülve nézett a fiára. Aztán Chuckra.
- Honnan…? – Aztán, úgy tűnt, leesett neki Chuck legelső mondata. Nyelt egyet. – Úristen.
- A Chuck megteszi.
- Sam – fordult a fia felé határozottan Mary. Aztán kissé feszülten felnevetett. – Vicceltek velem, ugye? Az nem létezik, hogy… Ő itt van a konyhánkban és palacsintát süt. Ez csak valami nagyon-nagyon furcsa, szürreális álom lehet.
- Nézz a karórádra, állítólag ilyenkor az segít – igyekezett oldani a hangulatot Chuck, miközben visszatért a tűzhelyhez. A világ legnagyobb nyugalmával adagolta bele a serpenyőbe az újabb finom palacsintát. – Úgy értem, ha ébren vagy, akkor tisztán látod a számlapot az órán, de ha álmodsz, akkor az agyad nem képes azt rendesen rekonstruálni, és egy elmosódott valamit látsz a helyén. Egy netes cikkben olvastam.
Pár másodpercig, amíg Sam oda nem ért megnyugtatni az édesanyját, csend volt. Mary suttogóra fogta, nem mintha ez számított volna valamit is.
- Ő most komolyan…?
- Isten. Igen. – Sam megforgatta a szemét, és nyugtatólag édesanyja vállára rakta a kezét. – Te csak ne aggódj, minden rendben van. Azt hiszem. Múltkor elég sietősen távozott, és igazából nem tudom, miért jött, de ha megkérd…
- Kicsit vakációzom – kiáltotta oda nekik Chuck, aki el is pirult közben. Sam eddig nem tudta, hogy Isten képes elpirulni. – Igazból… a nővérem javaslata volt. Tudom, alig pár hónapja hagytunk itt titeket, de a mennyben máshogy telik az idő, és úgy éreztük… vagyis hát Amara úgy érezte, ideje kissé szocializálódnom. Másokkal is.
- De hát korábban is a földön voltál, nem? – húzta össze a szemöldökét Mary. – A fiúk így mesélték.
- Igen – bólogatott sűrűn Chuck, majd zavartan lehajtotta a fejét. – De senki nem tudta, ki vagyok valójában. A nővérkém hozzám vágott jó pár dolgot, és… hát, azt mondta, az emberek nem kedvelnek engem.
Sam elcsodálkozott.
- És ezért jöttél pont hozzánk? Mert mi kedvelünk?
Chuck Samre nézett. Nagyon hosszan. Sam nem akarta elszakítani a tekintetét – udvariatlanságnak érezte volna, azt pedig mégsem merte megkockáztatni. Chuck tekintete amúgy is elég bátortalan, elég zavart volt: a Winchester fiú egyáltalán nem ezt várta volna az univerzum teremtőjétől.
- Ja – kapott észbe végül Chuck. Visszafordulva a tűzhelyhez, rádobta az utolsó palacsintát is a tányérra, majd egy csettintéssel tisztára varázsolta az edényeket. Sam annyira leblokkolt ettől, hogy a férfi szavai csak másodpercekkel később tudatosultak benne. – Nem, nem csak ezért. Amarának… khm, nagyon a szívéhez nőtt Dean, ha még emlékszel. Persze leginkább azért, mert fel akarta őt használni a bosszújához. Mindenesetre… Mary feltámasztása mindkettőtök ajándéka volt tulajdonképpen, Amara viszont valami nagyon személyeset is adni akart Deannek. Ezért kérte, hogy járjak közben a nevében, és segítsek ezen a Castieles problémán…
- Milyen Castieles problémán? – ráncolta a homlokát Mary. Sam arca viszont a másodperc töredéke alatt elfelhősödött.
- Chuck, mi… mi nem beszélünk erről.
- Ez baj – állapította meg Chuck, ahogy leült a legközelebbi székre. Sam így egészen közel állt hozzá, és kénytelen volt megállapítani, hogy az karácsonyi sünis pulcsi tényleg nagyon ocsmány; de legalább melegnek tűnt. -  Évek óta ismerik egymást, de egyik sem lép. Sajnálom őket, tényleg, és már a múltkor is megfordult a fejemben… de akkor annyi minden volt.
- Én nem avatkozok közbe – jelentette ki szilárdan a Winchester. – Régebben, néha még utalgattam rá, de már egy ideje feladtam. Tudod, hogy Dean nagyon makacs, nem hallgat senkire.
Chuck kissé előregörnyedt, és a fejét szomorúan a tenyerébe temette. Hosszasan elbámult a semmibe.
- Én… annyira szeretem mindkettőjüket. És Amarának igaza van. – A férfi megrázta a fejét, és felnézett Samre. – Nem tudom tovább nézni, hogy elmennek egymás mellett.
A pillanatnyi csendet kihasználva Mary Winchester ragadta meg az alkalmat, hogy közbeszóljon:
- Várjunk csak, jól értem? Komolyan azt mondjátok, hogy Dean és Castiel… nincsenek együtt?
Sam megütközve nézett a saját anyjára.
- Azt gondoltad, hogy együtt vannak? Velünk vagy már több, mint három hete, és még egymás kezét sem fogták meg soha előtted. Dean be sem mutatta őt hivatalosan.
- Ami egyértelmű, azt nem kell bemutatni – védekezett Mary rögtön. – Esküszöm, én eddig abban a hitben voltam, hogy együtt vannak. Láttam, hogy néznek egymásra. Minek kérdeztem volna olyasmire, ami ennyire evidens? Azt gondoltam, hogy Castiel társaságban félénk, és Dean ezt tiszteletben tartja.
- Valamit tennünk kellene – tanácsolta Chuck. – Még azt nem találtam ki, hogy mit, de…
- Pár nap múlva úgyis karácsony, lesz időnk gondolkodni – szólalt fel Mary, hirtelen nagyon fellelkesülve az ötlettől. Chuck felé azonban még mindig kicsit bátortalanul tekintett. – Öhm… szívesen segítek. Mindenképp úgy kell csinálnunk, hogy lehetőleg ne legyen nagyon feltűnő, de mégis…
- Karácsony? – Chuck hangja rekedt volt. A férfi nyelt egyet, majd felállt; tekintetét a világ minden kincséért fel nem emelte volna a földről. Sam talán sosem látta még őt ilyen… megrendültnek. – Ezt… ezt nem vettem számításba. Teljesen kiment a fejemből.
Chuck teljesen úgy tűnt, mint aki menni (vagy épp eltűnni) készül, így Sam gyorsan megragadt az alkalmat, hogy megkérdezze:
- Baj?
- Á. – Chuck kényszeredetten nevetett, miközben sután megvakarta a fejét. – Majd… legfeljebb nem nagyon megyek ki a bunkerből. Az igazság az, hogy nem igazán vagyok híve a… karácsonyosdinak.
Sam és Mary ezen nagyon meglepődtek, de egyik sem akart többet hozzáfűzni. Gondolatban már készültek arra, hogy milyen eseménydús ünnepnek néznek elébe.

×××

December huszonharmadikán, délután négy órakor Mary kerek perec kijelentette, hogy a következő három napban nem hajlandó semmilyen üggyel foglalkozni: a jelenlegit pedig szüneteltetik, hiszen közeleg a szeretet ünnepe.
- És mi lesz a vőlegénnyel? Vagy Amanda öccsével?  - hitetlenkedett Dean, ahogy rendkívül férfiasan levetődött a nappali kanapéjára. Földöntúli öröm ömlött szét az arcán, ahogy belekortyolt az imént kinyitott, hűtőből kikapott sörbe.
- Hagyjuk őket gyászolni – javasolta Mary kissé szomorkásan, és a telefonját sűrűn nyomkodó Sam vállára tette a karját gyengéden. A férfi felnézett. – Had legyen együtt a család. Mi is olyan régen voltunk így együtt, nem igaz?
- Ó, éljen – forgatta meg a szemeit Dean kissé gúnyosan. Aztán ránézett a vele átellenben egy rozoga széken zacskós levest szürcsölgető Chuck Shurleyre. – Végre egyszer csak a szűk család.
Sam és Mary nem árulta el Deannek, hogy Chuck jövetelének van egy kicsivel komolyabb oka is annál, minthogy csak random vakációzzon egyet náluk. (Dean két nappal ezelőtt még akadékoskodott és nem értett semmit, de Sam - fantasztikus retorikai tehetségéről téve tanúságot - meggyőzte őt, hogy nagyon nem kéne Istent egy poros motelbe dugni kétszáz mérfölddel arrébb. Mert oké, hogy Chuck rendesnek tűnik, de csak el kell olvasni a Bibliát. Nem igazán éri meg kötözködni vele.) Chuck azóta nem sok mindent csinált: kapott egy saját szobát a bunkerben, és a nap nagy részét bezárkózva töltötte. Sam eleinte azt hitte, különféle terveket eszel ki, amikkel segíthetne Dean és Cas egyre idegesítőbb – már a kívülállók számára – problémáján. De aztán egyszer véletlenül benyitott, amikor a férfi az ágyán fekve, alsónadrágban és kinyúlt melegítőpulcsiban a Doktor House-t nézte: Sam bővebb érdeklődésére kiderült, hogy két teljes napja nem csinál mást, mint zacskós levest eszik és sorozatot néz.

- Technikailag én is a családhoz tartozom – húzta össze a szemöldökét Chuck, de Dean csak felhorkantott, és újra meghúzta a sörösüveget.  – Már… mármint én vagyok a Mennyei Atya. Atya, szóval ez azt jelenti, hogy családtag.
- Ja. Egyébként hogyhogy idekint vagy? Meguntad a Doktor House-t?
Dean kérdésére Chuck rendkívül zavarba jött, és szemrehányóan nézett Samre; aki pedig nem értette, mi baj van azzal, ha megoszt a saját bátyjával bizonyos információkat. Mindenesetre Chuck elég sértettnek tűnt, de igyekezett közömbös hangnemben válaszolni:
- Nem, azt már befejeztem. – Majd lehajtotta a fejét, és váratlanul elmosolyodott, mikor érezte, hogy a telefonja rezegni kezd a fürdőköntöse zsebében. A férfi hamar kivette azt, és belepötyögött valamit. – Még tegnapelőtt letöltöttem egy ismerkedős alkalmazást a telefonomra, és most beszélgetek valakivel. Nagyon édes lánynak tűnik.
Dean kis híján kiköpte a sörét.
- Tinderezel?
- Mi a rossz abban? – értetlenkedett Chuck, és csodálkozva nézett fel a többiekre, mit gondolnak. Marynek nagyon sok fogalma nem volt az ügyről, Sam viszont legalább annyira meglepett volt, mint Dean; össze is nézett a két testvér.
- Semmi, csak ide ne hozz senkit – közölte szárazon Dean. – Mármint, ne érts félre, felőlem teljesen oké, amit csinálsz. Csak lehetőleg ne nálunk.
- Dean úgy érti ezt – javította ki gyorsan bátyját Sam -, hogy a bunker titkos. Nem lenne jó, ha boldog boldogtalan tudna róla.
Chuck hallgatott egy darabig, majd mikor felismerte, miről van szó, mélyen elvörösödött.
- Á, nem, nem arról van szó. – A telefon újra rezgett, Chuck pedig újra belemosolygott. – Hosszabb távra terveznék. Olyan sokat voltam egyedül, nem szeretek… hát, nem szeretek magányos lenni. Jó dolog, hogy kitaláltam a szerelmet, nem? Néha vannak persze komplikációk, csavaros történetek… - Chuck itt megviselt tekintettel Dean szemébe nézett. – De úgyis mindig megtalálják egymást azok, akiknek meg kell találniuk egymást. Még ha nem is hiszik el, hogy elég jók a másiknak.
Hosszú, zavart csend telepedett a szobára; Mary és Sam feszülten várták az eredményt, Sam pedig magában még meg is dicsérte Chuckot, amilyen faarccal és folyékonyan elő tudta ezt adni. Dean nagyon furcsán nézett, mintha nem tudta volna hova tenni Chuck hirtelen megjegyzéseit; azt meg pláne, hogy miért néz éppen rá.
- Találtatok már valamit az ügyről? – hallottak mind egy mély hangot Dean és a kanapé háta mögül. Castiel jelent meg, és a szokásos önmaga volt: az arca merev, tekintete komoly, és mivel Deanen kívül más is volt a szobában, kissé feszengeni kezdett. Éppen köszörülte a torkát, hogy mondjon valamit, de amikor meglátta Chuckot, benne rekedt minden gondolat. - Öhm… én…
- Nahát, Castiel – mosolyodott el jószívűen Chuck -, éppen jókor jössz, mivel…
- A Tinderről kezdtünk beszélgetni – vágott közbe Sam, röviden vigyorgott, aztán gyorsan megölelte Cast, még mielőtt az felfogott volna bármit is.
- A… miről?
- Ne aggódj, én sem értek semmit abból, amit ezek itt összebeszélnek – sietett Castiel segítségére Mary. A nő közelebb jött, és bár még nem voltak olyan jó viszonyban Casszel, hogy megöleljék egymást, az angyal jóindulatúan rámosolygott; nyilván örült a jelenlétének. Sam tudta, hogy az édesanyja és Castiel – köszönhetően annak, hogy mindketten elég járatlanok a 21. század technikai vívmányaiban – igen jó viszonyt ápolnak, és örült, hogy Marynek legalább van magához hasonló társasága.
- Jutottál valamire Amanda öccsével? - érdeklődött Sam a nyomozásuk után, de Castiel csak fáradtan lehajtotta a fejét.
- Nem igazán, de nem hinném, hogy köze van a gyilkossághoz… ez a William rendes embernek tűnik. Átkutattam a házát is.
- Akkor ennyi volt – csapta össze a tenyerét elégedetten Mary. Mindenki megütközve meredt rá, kivéve persze Chuckot, aki félpercenként felváltva szürcsölt és üzengetett a telefonján. Hogy hogy nem borította magára közben azt a tál levest, az az összes Winchesternek (és Casnek is) rejtély volt. – Mármint pár napig, utána természetesen folytatjuk a nyomozást. Holnap mindenképpen el szeretnék menni vásárolni, és ha már emberek közé megyünk, megvehetnénk a fát is, vagy esetleg…
- Fát? – húzta össze a szemöldökét Dean, igen meglepetten. – Milyen fát?
- Öhm – szólalt meg Chuck bizonytalanul, de segítőkészen. – Tudod, Dean, az emberek általában vesznek egy fenyőfát karácsonykor, és feldíszítik gömbökkel meg fényfüzérekkel.
- Hű, tényleg? Mesélj még.
- Általában nem szoktunk karácsonyfát állítani Deannel – sietett közölni Sam, és ezt az édesanyjának és Chucknak is szánta.
- Ó. – Mary Winchester nagyokat pislogott, de a lelkesedése ettől láthatólag egyáltalán nem tört le, sőt. – Hát, most már nem csak te és Dean vagytok, hanem itt vagyok én is. És… Castiel is, aki természetesen a család része. – Mary zavartan Chuck felé nézett. – És… Chuck is, jelen pillanatban, úgy tűnik. Vitatható, de most ez a helyzet. Nem tudom bepótolni az elmúlt harminc karácsonyt veletek, fiúk, de az kurva élet, hogy legalább megpróbálom.

×××

- Egy kicsit drasztikusabb megoldásra lenne szükség – szögezte le Sam, ahogy Chuck és ő lemaradtak a többiektől. Egy viszonylag nagy bevásárlóközpontban voltak, ami telis tele volt aggatva giccses karácsonyi füzérekkel meg mézeskalácsra emlékeztető, plafonról lelógó díszekkel – a pláza közepén lévő  szökőkút környékén különösen vakító volt az összkép, és Sam látta Chuckon, hogy az… hát, talán elveszettnek érzi magát? Szomorúnak? Nem tudta megállapítani. De úgy döntött, jobb, ha inkább szóval tartja a másikat.
- Mivel kapcsolatban?
- Dean és Cas. Amit… amit tegnap csináltál, a finom kis célozgatások, na ezek teljesen hasztalanok.
Chuck arcán őszinte értetlenség tükröződött.
- Nem tudom, Sam, miről beszélsz. Én csak… - A férfi arca felderült. – Ja, hogy a társkeresős dologgal kapcsolatban, amiket mondtam? Így visszagondolva… hmm, egész zseniális vagyok. De az teljesen véletlen volt.
Sam megtorpant, és elképedve meredt a férfira.
- Véletlen?!
- Őszintén? Fogalmam sincs, mit kellene csinálnunk – vallotta be Chuck. – A twisteres trükk már egyáltalán nem eredeti, és a fagyöngy… istenem, hát az is ősrégi. Annyiszor láttam már, és nem mindig van jó vége.
Sam egy pillanatra ledöbbent azon, ahogy Chuck csak így lazán beszúrt egy istenem szócskát a mondanivalójába. Hirtelen eszébe jutott Mrs. Figgins, egy ősöreg takarítónő még Sam egyik általános iskolájából, aki rendszeresen rászólt a gyerekekre, ha Isten nevét hiába vették… Sam először azt gondolta, nem kérdez rá, de a kíváncsisága erősebb volt.
- Öhm… Chuck, te miért mondod azt, hogy istenem? – Sam kissé el is pirult zavarában, ami nem volt rá jellemző. De Chuck csak mosolygott.
- Hát, amióta itt vagyok a földön, valahogy megszoktam. De csak úgy mondom, nem gondolok bele igazán.
- Az emberek többsége is így van ezzel, bár elméletileg nem szabadna… öhm… feleslegesen mondogatnunk. Már a Biblia szerint.
- Ó. – Chuckban ez az egész mintha most tudatosult volna igazán; a férfi láthatóan elgondolkodott. Aztán bíztatóan, kissé félszegen a Winchester fiú szemébe nézett. – Te bármikor mondhatod, ha szeretnéd.
Chuck ezután leszegezte a földre a szemét, Sam pedig – egyértelműen beazonosítván a flörtölést – leblokkolt pár pillanatra. Isten flörtöl velem. Ez már az én idegeimnek is sok.
- Öhm… tudod mit, én elmegyek megvenni anya ajándékát – igyekezett kimenteni magát villámgyorsan. - Deannek és Casnek már vettem hetekkel korábban, de anya… hát, ő elég váratlan meglepetés volt. Tudod.
- Persze, menj csak - búcsúzott Chuck, majd pillantását a tőlük pár méterre lévő fabódéra emelte. – Én addig lehet bedobok egy forralt bort.
- De csak egyet – csúszott ki Sam száján a kvázi parancs. A férfi emlékezett még évekkel ezelőttről, hogy Chuck képes pár pohár borral is teljesen kiütni magát, szóval elég rosszul bírja az alkoholt. Sam csak remélni merte, hogy van annyi méltóság benne, hogy legalább a vásárló tömegben nem hagyja magát el. Nagyon.
Mindenesetre a Winchester nem várta meg a választ, inkább gyorsan elsietett a mozgólépcső felé.

×××

- Lehet, hogy letört pár gally, de attól még ugyanolyan jó – érvelt Mary, Dean azonban már attól kisebb szívrohamot kapott, hogy a rendkívül hosszú fenyőfa második felére nem maradt csomagolóanyag, és a fa kis híján összegyantázta a Chevrolet Impala csomagtartójának tetejét. Ekkorra már mind az öten ott álltak a bunker garázsában az autó körül; Dean és Sam megpróbálták kiemelni lassan hátulról a fenyőfát, de megfelelő csomagolás híján néhány ág megrongálódott, és két darab le is tört róla.
- Mondtam, hogy ne vegyünk ilyen nagyot! – háborgott Dean, szemét vádlóan a testvérére és anyjára szegezve.
- Nyilván csodásan nézett volna ki a három méteres belmagasságban egy kilencven centis fa – forgatta a szemeit Sam, Mary pedig egyetértően bólogatott.
- Kell ez a magasság, így fog szépen mutatni. Amúgy is, legyen hely az ajándékoknak alatta, nem?
- Akkor is, most ki kell takarítanom az egész kocsit! – fakadt ki a férfi, majd a mellette álló Castielre nézett. – Cas, te mit gondolsz?
Az angyal, ahogy Dean a szemébe nézett, zavarba jött; összehúzott szemöldökkel egészen aprólékosan megvizsgálta a kárt a kocsiban és a fenyőfában is, majd nagy nehezen kibökte:
- Nos, ami engem illett… valóban elég rendetlen az autó, és nekem sem lett volna problémám egy kisebb fával.
- Amíg mi megsütjük a vacsorát, ti ketten kitakaríthatnátok a kocsit – vetette fel az ötletet Mary, egy cinkos félmosolyt megeresztve Sam és Chuck felé. Sam próbált nem vigyorogni, de közben magában adott egy pacsit az édesanyjának; kevéssé tudta még ekkor, hogy a következő pillanatban Chuck mire készül.
- Nem szükséges, megoldom szívesen. – Erre a férfi csettintett, és a következő pillanatban az Impala csillogott a tisztaságtól: a letörött ágak eltűntek, és mintha az üléshuzatokat is most mosták volna frissen. Sam igyekezett rezzenéstelen arcot vágni, Mary azonban egy nehéz sóhajjal beletemette az arcába a kezét.
- Jól érzed magad? – aggódott Castiel, de Mary megnyugtatóan, habár még mindig kissé feszülten felmosolygott rá.
- Én? Persze, jól érzem magam. Miért ne érezném jól magam?
Dean minden bizonnyal sejtette, hogy valami nincs rendjén, mert Samra pislogott, aki viszont csak vállat vont, jelezve, hogy ő sem tudja, mi történik. Vagy legalábbis próbálta ezt mutatni, és úgy tűnt, meglepően jól sikerült: Dean mit sem sejtve vonult fel a bunkerbe saját, nagyobb méretű szatyrával, és persze Mary két hatalmas csomagját is ő cipelte.
- Felvihetnétek a vacsorának valót, én addig megpróbálom belefaragni a fát a tartóba – ajánlkozott Sam, közben pedig magában jót szórakozott azon, hogy Isten és az egyik angyala személyesen felelnek azért, hogy a Winchester otthonban minden a helyén legyen szenteste. – Anya biztos annak is örülne, ha besegítenétek a főzésben.
Chuck szeme felcsillant, ahogy bátorítóan megveregette a nyilvánvalóan zavart Castiel vállát.
- Hmm, nem rossz ötlet. Egy kis apa-fia program.
Samnek itt rögtön eszébe jutott, hogy Cas eddig – amennyire ő tudta – nem tudott mélyebben elbeszélgetni Chuckkal privátban, ami pedig egy nagyon sajnálatos mulasztás volt, hiszen Sam személyes véleménye szerint Castielre igencsak ráfért volna, hogy egy kicsit érezze: szereti őt valaki. Aztán a férfi azzal is tisztában volt, hogy Casnek elég felemás érzései vannak az apjával kapcsolatban; persze hibáztatni nem tudta őt, tekintve az angyal múltját. Mégis, igazán megérdemelné, hogy végre tisztázhasson minden kérdést Chuckkal. 
- Ha kész vagyok, felmegyek én is – ígérte Sam. – Kezdek megéhezni.

×××

Mintegy három óra múlva a leendő karácsonyfa épségben landolt a bunker központi részében, a társalgóban. Sam és Dean hősiesen beleállították azt a nemrég vásárolt karácsonyfatartóba, és ahogy a több mint két méteres fa teljes magasságában ott állt előttük, mindkettőjüknek eszébe jutott az, hogy milyen régen csináltak utoljára ilyesmit. Az apjuk sem volt nagy híve a karácsonyozásnak, így kicsi koruktól kezdve nem sok részük volt benne; most – Samet legalábbis – büszkévé tette a gondolat, hogy volt miért annyit küzdeni a hazahozatallal, volt miért kínlódni a kifaragással, és lesz miért… hoppá.
- Dean - fordult a bátyjához meglehetősen frusztráltan Sam -, gondolom neked sem fordult meg a fejedben az, hogy nincs….
- Egy darab kurva karácsonyfadíszünk sem? – érdeklődött Dean. – Nem, Sammy, nem fordult meg.
Sam felsóhajtott.
- Be kellene mennünk a városba. Legalább a közelebbikbe. Mégsem lehet ilyen üres karácsonyfával… karácsonyozni.
- Este fél hatkor, szenteste? Egy normális bolt sincs nyitva ilyenkor. – A férfi megvakarta hátul a fejét. Sam látta a testvérén, hogy az annyira nem lelkesedik ezért az egész karácsonyfás ötletért, de az édesanyjuk kedvéért bármit megtenne. Samet ez azért mégis jóleső melegséggel töltötte el. – Talán van néhány poros dísz eldugva valahol valamelyik szobában, meg kéne keresni.
- Ha nincs, az sem baj – jutott egy hirtelen ötlet eszébe a fiatalabbik Winchesternek. – Vettem a múltkor pár narancsot, annak a héját leszáríthatjuk. Vagy papírból is lehet díszeket készíteni.
- Ezt rád hagyom, hercegnő – horkantott fel Dean, majd már éppen indult volna, mikor Sam utánaszólt:
- Hmm, pedig anya azt mondta, ma este még filmet is akar nézni velünk.
- Kizárt – szögezte le Dean. – Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok vevő az ilyen Igazából szerelem-féle szarságokra.
- Mondd, Dean, hányszor is láttad azt a filmet?
A férfi megtorpant, és elhúzta a száját.
- Egyszer, de akkor is csak azért, mert ha már felhívtam azt a csajt filmezni, valamit nézni is kellett… az akció előtt. Huszonkettő se voltam még talán, nem kell ítélkezni.
Sam nagy komolyan felemelte a kezét, mintegy védekezésül.
- Ítélkezni? Dehogy. – Majd tanácstalanul összefonta maga előtt a karjait. Szerencséjére Cas éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen: az angyal most a szokásos ballonkabátja helyett farmerben és kék, fenyőfamintás karácsonyi pulcsiban volt (Amit, mint később kiderült, Marytől kapott előkarácsonyi ajándéknak.) Samnek már sóhajtani sem volt ereje, mikor konstatálta, hogy Dean elég látványosan, tetőtől talpig végigmustrálja Cast - akinek valószínűleg fel sem tűnt az egész.
- Mary küldött. Azt kérdezi, szeretnétek-e ti is mézeskalácsot, mert ha nem, akkor nem süt feleslegesen többet.
- Anya mézeskalácsot süt, ezt már szeretem – vigyorodott el Dean, már ilyenkor a hasára gondolva. – Persze, süssön csak sokat, kerülhet belőle a fára is.
- Igazából… apa ötlete volt – pirult bele Cas a mondandójába; Sam és Dean egyszerre tátották el a szájukat.
- Várj, Cas – pislogott Dean zavartan, majd közelebb lépett a feszengő Castielhez.  – Te… apának hívod Chuckot? Mióta?
- Amíg főztünk és sütöttünk, hát… elég sok téma szóba került, és… kicsit talán túl indulatosak is voltunk, véletlenül le is sodortam az asztalról a levesnek valót. Mindenesetre Chuck és én átbeszéltünk elég sok dolgot, és végül is arra jutottam, hogy az a legtisztább, ha megpróbálom félretenni az ellenérzéseimet… vele kapcsolatban. És mikor kibékültünk, azt mondta: szívesen venné, ha… ha apának hívnám. Még nem szoktam meg, de előbb-utóbb talán menni fog.
Sam őszintén elmosolyodott, és megölelte Castielt.
- Örülök nektek – szólalt meg a férfi, mikor elhúzódott, és látta, hogy Cas szintén mosolyog. Ha nem is annyira örömtelien, mint ő maga, de mosolyog.– Mi éppen azt beszéltük Deannel, hogy nincsenek karácsonyfadíszeink, és nem lenne rossz készíteni egy párat. Tudjátok mit? Én bemegyek a konyhába, Cas, szívesen felváltalak. Ti csak csináljatok díszeket a fára, mindegy, miből.
- Felkutatom az egész bunkert – közölte Dean. – Akár a feje tetejére is állítom, de találok díszeket elrejtve.
- Hogyne.

×××

Szükségtelen is mondani talán, de Dean nem igazán járt sok sikerrel. Vagy az őseik sem szerettek karácsonyozni, vagy olyan nagy becsben tartották a dekorációt, hogy a titkos bunker legtitkosabb szobáiban a legtitkosabb padlómélyedésekben rejtették el őket; ezt már sosem fogják megtudni. Dean mindenesetre tényleg minden zugot felforgatott, és végül diadalmasan tért vissza egy pókhálós kis dobozzal: volt benne egy elég szép, fa tetejére való piros csillag, és négy darab kis piros gömb. Castiel meglehetősen hosszas körmondatban kifejtette véleményét, miszerint ennyi talán nem lesz elegendő egy két és fél méteres fa feldíszítéséhez; Dean makacskodott egy kicsit, de aztán végül is Cas sikeresen meggyőzte őt arról, hogy milyen szép lenne, ha Marynek tetszene a karácsonyfa – ő ugyan nem ért az ilyen dolgokhoz, de tudja, hogy az emberek valamiért szeretik, ha egy fenyőfa tele van aggatva színes dekorációval.
Dean tehát megnyitott az interneten egy viszonylag egyszerű origami csillag tutorialt, és nagy morogva megpróbált előkeríteni némi papírt. Ebből volt bőven szerencsére: ugyanabból a szobából, ahonnan a kis doboz volt, Dean kihozott két hatalmas stóc, harmincas-negyvenes évekbeli újságot. Neki is álltak a munkához mindketten. A hajtogatás nem volt nehéz, így még Cas is viszonylag hamar ráérzett az ízére. Mintegy fél óráig nem is nagyon szólaltak meg: bár egymás mellett ültek a hosszú asztalon, még csak a másik munkáját sem figyelték, két külön stóc papírból dolgoztak. Végül Cas törte meg a csendet, egy kissé váratlan kérdéssel:

- Miért nem szerettél volna karácsonyfadíszeket készíteni? Ez nem teljesen világos számomra. – Az angyal jól láthatóan gondolt valamire, de nehezére esett a szavakat összefűzni, érthető formába önteni. Dean megforgatta a szemét.
- Utoljára általánosban csináltam ilyet, és amúgy sem illik hozzám. Ez nőies dolog.
Cas nagyokat pislogott.
- Ó. – És újból a homlokát ráncolta. – Én… nem teljesen értem, hogy van ez. Vannak nőies dolgok, amiket a férfiaknak nem szabad csinálni, és… férfias dolgok is vannak, amiket a nőknek nem szabad? De akkor Sam miért kért meg arra, hogy készítsünk díszeket? Össze vagyok zavarodva.
Dean teátrálisan felsóhajtott, majd megpaskolta az angyal kissé merev vállát.
- Elég régóta itt vagy már, Cas, de még mindig van mit tanulnod. – Dean itt véletlenül átpillantott Castiel oldalára, oda, ahol a már meghajtogatott csillagok voltak. A férfi a szája szélén somolygott, majd gondolkodás nélkül átnyúlt Castielhez. – Hé, azt felfelé kell hajtogatni.
Cas ujjai még a papíron voltak, ahogy Dean megpróbálta kijavítani a hibát; a kezük összeért pár pillanatig, amíg az idősebb Winchester befejezte a műveletet. Dean végig a saját kezét és a papírt bámulta, de érezte Castiel porhüvelyének szapora szívverését egészen közelről; ezt nem tudta mire vélni teljesen. Mikor Dean ugyanebben a pozícióban felemelte a tekintetét (olyasmit akart mondani, hogy na látod Cas, így kell ezt csinálni), Castiel szemeivel találta magát szemben egészen közelről.
Mindketten sűrűn pislogtak.
- Öhm… - Cas zavartan elfordult. Arrébb rakta a Dean által meghajtott csillagot, és újabb újságpapírt vett ki a többi közül. – Köszönöm, most már azt hiszem, menni fog.
A Winchester, mintha mi sem történt volna, visszafordult a saját munkái felé, és a szokott gondtalan vigyorával újra elkezdett hajtogatni. A gondolatai leghátsó zugából azonban mégsem sikerült száműznie az imént történteket, és arra jutott, hogy nem lenne rossz egy kis mellékzaj, miközben dolgoznak.
- Benyomok egy Deep Purple albumot, oké? Hamarabb telik az idő.

×××

- Nem hiszem el, hogy Dean ilyenkor is képes Deep Purple-t hallgatni – sóhajtotta Mary. – Én is imádom, de mégiscsak karácsony van.
Sam a homlokát ráncolva nézett fel az édesanyjára, de különben nem szerette volna kommentálni a dolgot. A rockzene (amit Sam fel sem ismert először) olyan hangos volt, hogy a konyháig is simán elhallatszott, és Sam sejtette, hogy a zenét Dean már megint elterelésnek használja: vele is rendszeresen csinálta ezt, főleg régebben, ha az Impalában voltak, és nem akart hozzászólni. Csak felcsavarja a hangerőt, és máris minden rendben van…
- Igazad van – mondta szomorkásan Chuck, ahogy lekonyuló ajkakkal eldugta a nadrágja zsebébe a telefonját. Amíg Sam a mézeskalácsok díszítésén fáradozott, és igyekezett a lehető legprecízebben megfesteni azt cukormázzal, Chuck keresztben ült egy széken, és… hát, a telefonozáson kívül eddig semmi különöset nem csinált. - Borzalmas, amit Deanék művelnek. Hiába célozgatunk, meg hagyjuk őket magukra, valami… drasztikusabb kell.
Sam igyekezett túllépni azon a tényen, hogy Chuck már megint a fejében turkált; fogalma sem volt, hogyan hozhatná fel a témát udvariasan, így hát a következő lényegi dologra koncentrált.
- Te… öö… látod, most mit csinálnak?
- Én minden látok – közölte rendkívül diplomatikusan Chuck, de ettől még mindig nem tűnt túl vidámnak. Sőt, mintha jobban el lenne kenődve, mint eddig bármikor.
- Chuck, jól vagy? – Mary letette az utolsó tepsi forró mézeskalácsot a konyha asztalára, majd letörölte a homlokát. Őszintén aggodalmasnak tűnt, ahhoz képest, hogy alig pár napja ismerte Chuckot; hiába, csak édesanya volt. Még ha pillanatnyilag nem is a fiára pazarolta empátiáját, hanem az univerzum teremtőjére.
Chuck ügyetlen félmosolyt eresztett meg, de látszott rajta, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne. Kissé el is pirult.
- Sheila azt mondta, inkább hagyjuk az egészet. – A férfi a tenyerébe temette a fejét. – Én… olyan kellemetlen ezt így bevallani, de… nem vagyok annyira oda a szexért. Néha én is élvezem, néha mások kedvéért megteszem, de…. valahogy nekem az nem fontos annyira. Az egyik volt pasim azt mondta, hogy ez természetellenes, és ne reménykedjek abban, hogy valaha is találok valaki… hasonlót.
Sam nem mert az anyjára nézni, de sejtette, hogy Mary is legalább annyira zavart  és tanácstalan, mint ő. Éppen elég volt neki a saját és a bátyja elégtelen szexuális életét elviselni, igazán nem tudta mit kezdjen most még Chuckéval is.
- Nézd… - szólalt meg barátságosan Mary, majd Chuckhoz ment, és kedvesen megsimogatta annak a vállát. – Megértem, hogy ez problémát okoz, de… te vagy az Úr. Nem tudnál valakit teremteni magadnak?
- Ó, én már régóta nem csinálok hasonlót. Berozsdásodtam – nevetgélt kicsit a férfi, de még mindig piros volt. – Meg aztán… az idegeimmel is vannak problémák, és mikor még a földön voltam hosszabb ideig, megpróbálkoztam pszichológussal. De neki meg ugye nem mondhatok el bármit, és így nem ér semmit az egész. – Chuck mosolyogva felsóhajtott. – Ne haragudjatok, nem azért vagyok itt, hogy az én problémáimon merengjünk. Deanéknek kellene segíteni.
- Viszek nekik egy tál süteményt, megnézem, mi van velük. – Sam kapva kapott az alkalmon, hogy kissé kiszellőztesse a fejét.
Szüksége volt rá.

×××

Ahogy azonban megérkezett a nappaliba, rájött, talán mégsem lett volna rá szüksége. A következő kép tárult ugyanis elé: Cas és Dean a hosszú asztal előtt álltak közvetlenül, Cas ujjai pedig lágyan Dean tenyere köré fonódtak; a két férfi olyan közel állt egymáshoz, és olyan elmélyülten kapcsolta össze a tekintetét, hogy bárki azt hitte volna róluk, hogy együtt vannak. Castiel még kissé ki is pirult, főleg, mikor meglátta a hirtelen betoppanó Samet.
- Elvágtam a kezem az egyik újsággal – közölte Dean, majd olyan lazán vigyorgott Samre, mintha minden teljesen rendben lenne. Az öccse sajnos ismerte már ezt a nézést, és tudta, hogy nem, nincs minden rendben. Távolról sem. – Még jó, hogy van egy házi angyalunk.
- Persze – ment bele mosolyogva Sam a játékba. Még alig tette le az asztalra a mézeskalácsot, Dean máris lekapott a tányérról kettőt. – Nem is gondoltam, hogy simán csak megzavartam a szerelmes turbékolást. Ha ilyesmiről akarnék fantáziálgatni, csak felmennék a netre, és elolvasnék pár fanficet.
- Nagyon vicces vagy, Sammy – köhintett Dean, de Castiel ettől még ugyanolyan zavart volt.
- Hogy… micsodát?
- Vagy egy tonna giccses történet van fent a neten rólunk – magyarázta Dean azonnal, még mielőtt Sam kinyitotta volna a száját. A szemét is forgatta hozzá, hogy mindenki lássa: ő ugyan magasan az ilyen bugyuta dolgok felett áll.
- Chuck könyveket írt a Winchesterekről, ha még emlékszel – folytatta Sam, Castiel felé fordulva. – És azok az emberek, akik olvasták, meg vannak győződve arról, hogy te és Dean egy pár vagytok. Írtak erről szóló történeteket is. És ne nézz így rám, Dean, tudom, hogy te is olvastál párat.
Dean rögtön kinyitotta a száját. Aztán becsukta.
- Tényleg… vannak ilyen történetek? – csuklott el Cas hangja, és szinte lehetetlen volt nem meghallani egy bizonyos szintű lelkesedést ebben.
- Nem lehetne, hogy inkább a karácsonyfát díszítsük? – méltatlankodott Dean. 
A fiatalabb Winchester egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy meglépje-e azt, ami az első reakciója lett volna erre, de végül – egy pillanat leforgása alatt - úgy döntött, megteszi. 
- Ugyan, Dean – vont vállat Sam, aztán a keresztbe tett karú angyal felé fordult. – Ki tudja, talán Cas titokban szerelmes beléd, és még élvezne is Destielt olvasni. Megtagadnád tőle ezt az örömet?
Sam nagyjából jól spekulált. Castiel ujjai idegesen babráltak a nadrágjával, arcából pedig minden szín kiment. Dean láthatóan köpni-nyelni nem tudott, de Sam éppen elég régóta ismerte már őt ahhoz, hogy tudja: ez a földre szegeződő tekintet, ez a látszólag bátor félvigyor, meg az ajkak beharapása – ez mind azt jelezte, hogy Dean félt.
- Nem tudom, honnan veszed ezt az információt, de tévedsz – vörösödött bele a mondanivalójába Castiel. Annyira egyértelmű volt az egész szituáció. Sam tudta, hogy Dean is tudja, hogy – még az a naiv és ártatlan - Castiel is tudja. Mindenki tudta, mi történik, a félrekapott tekintetekből és zavart mimikákból le lehetett szűrni. Sam éppen ezért nagyon dühös lett, mikor Dean görcsösen nevetgélve, mosolyogva hátbaveregette Cas vállát.
- Ugyan, Sam csak viccelt. Tudom, hogy a valóságban nincs ilyen jó ízlésed, ne aggódj.

×××

Az este további részében sikerült egész szépen kidíszíteniük a karácsonyfát. Dean és Mary pár pillanatra összeszólalkoztak azon, hogy milyen zene is menjen ezen művelet alatt, de végül Chuck szerény közbeszólása eredményeképp valami teljesen noname indie rockzenekar két évvel ezelőtti albuma szólalt meg. Nem mondhatni, hogy ennek (Chuckon kívül) bárki is örült volna, de háttérzajnak elment; és amúgy is voltak kisebb problémák a díszítés körül. Például Cas már majdnem teljesen feldíszítette az egyik oldalt a saját maga által készített papírcsillagokkal, amikor Mary és Sam elsárgult arccal kérte meg az angyalt, hogy legyen már szíves és ne rakjon olyan díszeket a fára, amiknek az elején Hitler vagy Mussolini arca szerepel. (És persze ez is Dean hibája volt, hogy nem válogatták ki azokat a francos újságokat.) Szerencsére csak három-négy darab hasonló kaliberű csillagot találtak, és így nem lett hiányos az az oldal: ahol még esetleg híját érezték, kipótolták egy-egy cérnára fűzött mézeskaláccsal. Chuck – csak ő tudja, honnan – előkerített valahonnan diót is, és pár darab gyufa meg fonál segítségével azok is felkerültek az immár egyre szebb karácsonyfára. Égőjük ugyan nem volt, amit körbetekerhettek volna, de Mary meggyújtott néhány szép nagy gyertyát az asztalon, és máris ünnepibb volt a hangulat.

Tekintve, hogy Dean már díszítés közben is elcsent jópárat a fára felrakott mézeskalácsok közül, Mary kicsit haragosan (de azért persze megpróbált uralkodni magán) felvetette, hogy akár játszhatnának is valamit. Dean ezúttal nem tiltakozott olyan hevesen, mint szokott, azt viszont kikötötte, hogy mindenki felejtse csak el a Cluedót, a Monopolyt vagy az Unót. És tekintve, hogy a pókeren kívül csak ezek a játékaik vannak…
- Van egy ötletem – csapta össze a tenyerét Mary Winchester. – Múltkor láttam a tévében egy nem is olyan régi műsort, a címe Who’s Line Is It. Volt ebben egy játék, aminek az volt a lényege, hogy két ember kapott egy szituációt, és improvizálniuk kellett rá egy dialógust. Közben mindkettőjük zsebében ott volt pár darab cetli, amiken vicces mondatok voltak. A lényeg, hogy mikor a játékvezető megállította a szituációt, az éppen sorra következő egyénnek ki kellett venni egy cetlit a zsebéből, és a rajta szereplő mondattal kellett folytatnia a beszélgetést.
- És ez hogy szórakoztató? – gúnyolódott Dean, de Mary csak vállat vont.
- Én is ismerem a sorozatot, láttam az összes évadot – csúszott ki Chuck száját a mondat, majd mikor mindenki egy emberként nézett rá, a férfi mintha összezsugorodott volna. – Hát… már eleve a szituációk is viccesek, és főleg ez adja meg az egész élét.
Mary tovább bólogatott.
- Ehhez nem kell más, csak pár szelet papír meg akaraterő. Meglátjátok, jó lesz! Már eszembe is jutott egy jó kis sztori. Dean, Cas, van kedvetek elkezdeni?
Dean felhorkantott, és elhúzta a száját.
- Miért pont mi?
- Castiel, van ellenvetésed? – szegezte a kérdést az angyalnak Mary. Castiel kissé elveszettnek és tanácstalannak tűnt, de mégis válaszolt a kérdésre:
- Nem igazán értem egyelőre a játékszabályokat, de szívesen, ha ezzel örömet okozok neked.

Ezzel el is lett döntve. Dean és Cas el lettek zavarva mintegy öt percig, amíg Mary, Chuck és Sam megírják a mondataikat.
- Ezt eltervezted, ugye? – harapta be az ajkait Sam, miközben összehajtotta az első kitöltött cetlijét. Chuck pár percen belül kész volt a saját két darab mondatával, Mary azonban még mindig a filctoll hegyét rágta. – Remélem, tudod, mit csinálsz.
- Fogalmam sincs, kisfiam – mondta Mary Winchester, majd végül egy nagy levegővétel után felírta az utolsó mondatát is, és összekeverte az előtte lévő papírcetlik halmával. – De ha ezzel nem törjük meg a jeget, akkor semmivel. Itt már csak az Úr segíthet.
- Nem vagyok biztos abban, hogy jók lettek a mondataim – motyogta Chuck, de azért bíztatóan nézett Maryre és Samre. Sam felé még egy kacsintást is megengedett; azt egy kicsit kirázta ettől a hideg. – De mindent megpróbáltam.

×××

- A szituáció a következő – emelte fel a hangját Mary. Dean a hosszú íróasztal előtt állt, míg Castiel az asztalfőn ült, meglehetősen várakozásteljes arccal. – Van egy házaspár, akiknek nemrég született gyerekük. Fülig szerelmesek egymásba, nagy a boldogság, ecetera ecetera. Az egyik viszont úgy sejti, hogy a kórházban véletlenül kicserélték a gyereküket egy másik gyerekre, és azt mondja a párjának, hogy ez így nincs rendjén, vissza kell cserélni őket.  
- Komolyan, anya, ennél hülyébb szituációt nem tudtál kitalálni? – vonta fel a szemöldökét Dean, Cas pedig újfent kényelmetlenül feszengeni kezdett.
- Öhm… és nekem mit kell pontosan csinálnom? Választanom kell egy szerepet?
Mary kifújta a levegőt.
- Igen, Cas, jól látod. Te leszel mondjuk az a szülő, aki nem tud a dologról. Dean megpróbál meggyőzni, hogy rossz babát hoztatok haza. Na, ne izgulj így, csak mondd, ami először eszedbe jut.
- Nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt – szögezte le Dean így mindjárt az elején, de Chuck és Mary is lehurrogták. Miután a papírcetliket fele-fele alapon eljutatták a két főszereplő zsebébe, a többiek hátrébb vonultak, hogy teret adjanak a játéknak. Miután Mary szájából elhangzott a kezdhetitek szócska, Castiel megrémült. Továbbra is az asztalfőn ült, kezeivel feszülten babrált, tekintetét a semmibe szegezte.
És akkor Dean bejött oldalról.

- Hé, drága – vigyorodott el a férfi, amint közelebb ment Cashez; annyira azért nem közel, hogy hiteles legyen a játéka, de láthatóan azért próbálkozott. Még Cas vállát is megszorította. – Milyen volt ma itthon a kicsivel? Ugye evett rendesen?
Castiel sűrűn pislogott, és tanácstalanul Maryre nézett.
- Öhm... igen?
- Király. – Dean itt lehajtotta a fejét, és még a fejét is megvakarta hátul, hogy ezzel mutassa: kellemetlen dolgot szándékozik bevallani. – Szóval az van, hogy az egyik ápoló a kórházból… hát, elég furcsa, hogy kórházból hoztuk a gyereket, na mindegy. Tehát a lényeg, hogy az egyik ápoló felhívott ma, és azt mondta, hogy lehet, hogy véletlenül elcserélték a kisfiunk… valaki más kisfiára.
- Ó. – Cas sokáig hallgatott, majd kétségbeesetten felnézett Deanre. – Pedig már éppen megszerettem… őt. Akármi is legyen a neve. Nem lehetne, hogy így maradjon minden?
Dean már éppen nyitotta volna a száját, mikor Mary leállította, és utasította, hogy vegyen ki egy cetlit a zsebéből. A férfi lehunyta a szemét fájdalmában, de azért kimondta:
- Ma reggel egy zöld elefánttal teáztam.
Castiel elragadó ártatlansággal válaszolt:
- Én azt hittem, dolgozni voltál. – Aztán mélyen elpirult. – Mármint, az emberek dolgozni szoktak reggel, aztán hazajönnek délután.
- Ne haragudj, Cas, ma nehéz napom volt. Valakik – nézett Dean jelentőségteljesen a percek óta vigyorgó öccsére – sikeresek felbosszantottak. Mindenesetre, ami a babákat illeti, vissza kell cserélnünk őket. Mindenkinek joga van a saját gyerekéhez.
Mary itt ismét jelzett, most Castielen a sor, hogy húzzon egy cetlit. Castiel arca még vissza sem tért a normális színéhez, ismét kapott egy kis löketet.
- Dean. - A férfi felállt.  – Hát ennyit jelent neked a kapcsolatunk?
Deanben egy pillanatra mintha bent rekedt volna a levegő; csak egy pillanatra.
- Nem a kapcsolatunkról beszélek, annak semmi köze ehhez. Csak…
- Cetli! – kiáltotta be Mary, mire Dean kelletlenül előhúzott egy újabb papírost. A Winchesternek minden vér kifutott az arcából, mikor meglátta, mi van ráírva. Gyorsan körbenézett, hogy felmérje a lehetőségeit; Sam látta rajta, hogy iszonyatosan őrlődik azon, mit tegyen. Rosszabb, vagy jobb lesz talán, ha felolvassa a cetli tartalmát? Vagy esetleg ezen a ponton már minden mindegy?

- Szerelmes vagyok beléd. – Dean hangja alig észrevehetően megremegett az utolsó szónál, és ezután a férfi nehezen nyelt egyet. A levegő mintha megfagyott volna a szobában; Sam és Mary (talán Chuck is) lélegzetvisszafojtva várták, hogy Cas majd megdöbben, meghatódik, képtelen lesz a beszédre. Persze, ez csak egy játék, de… mégsem csak egy játék. Most már Casnek is rá kellett jönnie erre.
- Hát – mosolyodott el hitetlenül, kissé gúnyolódva Cas. – Nem éppen így viselkedsz velem. Ha… ilyen érzéseket táplálnál irányomban, talán kicsit figyelembe vennéd azt is, én mit akarok. Szégyellsz engem még a családod előtt is, ez szerinted hogy esik nekem?
- Ó, igen, mert te vagy az egyetlen itt, aki tökéletes - tárta szét a karjait felmérgesedve Dean. – Mindenki más hozzád képest senki, ugye? A makulátlan, erkölcsös angyal, akinek sosem lehet leolvasni az érzelmeit az arcáról. Aki mindig csak áll, mint egy faszent, és állandóan hallgat, de lépni azt nem mer. Aki több ezer évet vár egyáltalán arra is, hogy valaki elvegye a szüzességét.
- Kitaszítottak a mennyből – suttogta Cas megbántódva, és nagyon igyekezett, hogy ne látszódjék az a pár könnycsepp a szemei szélén. Látszódott. – Miattad.
- Nem én kértem, hogy vállald a kiűzetést értem, ugye? Ne kend rám azt, ami egyértelműen a te hibád. Ha még mindig ezen dilemmázol, magadra vess, nekem nincs közöm hozzá. – Dean talán azonnal felismerte, milyen sértő az, amit mondott; de már késő volt. Cas a következő másodpercben eltűnt, anélkül, hogy bármit is válaszolt volna, a többiek meg ott maradtak ledöbbenten, szavak híján. Mary láthatóan le volt sokkolva, mert a tenyerébe temette a száját, és képtelen volt bármit is hozzáfűzni az elhangzottakhoz. Chuck csak lefelé meredt bánatosan, láthatóan nem is járt igazán köztük; így Sam volt a legelső személy, akihez Dean dühösen oda tudott fordulni:

- Ez rohadtul nem volt véletlen, ugye. Mármint ez a szituáció. Meg az elmúlt nap eseményei.
- Dean, nyugodj meg! – próbálta Sam csitítani a bátyját, de az ettől csak még jobban kiabálni kezdett.
- Mégis mi közötök van nektek az én életemhez?! Mondjátok, mi alapon szóltok bele abba, hogy mit kezdek magammal, hmm?
- Nézd, Dean - fordult Mary a fia felé, miközben próbált higgadt maradni. – Nevetséges, amit Castiellel csináltok. Mi csak segíteni szerettünk volna…
- Segíteni?! – fakadt ki Dean. – Segíteni? Tönkretettétek az egészet. Én… én nem akartam ezt Casszel, mert… túl bonyolult lenne. És… és nem is vagyok meleg.
- Bátyám – tette Sam a testvére vállára a kezét, és még a szemébe is nézett. – 2017 lesz nemsokára. Kérlek, hagyjuk már magunk mögött ezt a témát.
- Castiel nagyon szeret téged – tette hozzá az eddig csöndben üldögélő, most bőszen mosolygó Chuck. Mindenki ránézett. – Menj utána, és beszéljétek meg a dolgot kettesben. Nem ment messzire, csak a saját szobájába. Várja, hogy bocsánatot kérj.
Dean felhorkant, de azért látszott rajta, hogy húzódozik a feladat elől.
- Nagy pöcs voltam, ugye?
- De ki tudod javítani – hangsúlyozta Sam. – Csak menj utána.

×××

Chuck megpróbálta még jobban belebugyolálni magát a puha takaróba, de tekintve, hogy az egyik kezében egy távirányítót, a másikban egy bögre forró kakaót tartott (pillecukrokkal a tetején), ez elég nehézkesen ment. Unottan kapcsolgatta a tévé csatornáit, amíg Sam oda nem ért hozzá, és le nem vetődött mellé a kanapéra. Mellé, de azért úgy egy méterrel arrébb.
- Kitaláltátok már, milyen filmet nézünk?
Sam megrázta a fejét, és kinyitotta a dobozos sörét, miközben kényelmesen elterpeszkedett a kanapén.
- Nincs sok DVD-nk Deannel, szerintem kapcsolgatjuk a tévét, és amit találunk. – A férfi ekkor ránézett a tévé képernyőjére, és mosolyogva konstatálta az eredményt. – Á. Még jó, hogy Dean és Cas el vannak foglalva. Dean megmondta még a délután, hogy mennyire utálja az Igazából szerelmet… bár szerintem csak azért mondta, mert ezt tartja férfiasak. Hihetetlen, hogy még itt tart.
- Szerintem csatlakozni fognak hozzánk nemsokára. – Itt Chuck egészen közel húzódott Samhez, majd mikor úgy érezte, Sam kicsit lazít, annak vállára hajtotta a fejét. – Igaz, több mint másfél órája lamentálnak a dolgon, de már minden rendben van. Smárolnak egy kicsit aztán jönnek is, nem kell aggódni. – Itt a férfi kissé csalódottan felnézett Samre. – De te nem is emiatt aggódsz, ugye?
A fiatalabb Winchester fiú zavartan bólintott. Félre akart húzódni, de Chuck megtette helyette; a fiúnak őszintén bűntudata támadt, ahogy a másik ránézett.
- Én…
- Nincs gáz, Sam – nevetgélt kissé szerencsétlenül Chuck, majd kortyolt egyet a kakaóból. Egy kis hab ott maradt a szája szélén, és így kicsit komolytalanul festett ilyen komoly témához. – Tudom, mik járnak a fejedben.
- Sajnálom – vallotta be Sam őszintén, majd (meglehetősen vörösen) elfordította a fejét. – Úgy értem… úgy kilencven százalékban hetero vagyok, így gondolok magamra. De nem ez a probléma.
Chuck beharapta az ajkait.
– Tudod… én érted még meg is tettem volna. A… szexet. Nagyon kedvellek, Sam. Különleges vagy.
Samnek hirtelen annyi minden jutott eszébe, de annyira össze volt zavarodva, hogy hirtelen fogalma sem volt, mit reagáljon. Az is nehezére esett, hogy koherensen gondolkodjon.
- Oké. – Nyelt egyet. – Chuck. Lehetek őszinte?
- Megkérlek rá.
- Én is kedvellek téged, nagyon – kezdte egy nagy sóhajjal a Winchester. – És szívesen barátkozok veled. Ha bármikor bármi problémád van, meghallgatlak, ha szeretnéd. De… a testi rész nem menne. Nem azért, mert… nem tudnék vonzódni hozzád – Sam itt már szinte teljesen vörös volt. – Ez az istenes dolog nekem viszont sok. Ez menne állandóan a fejemben, és nem tudnék veled olyan… felszabadult lenni, mint szeretnék. Még mindig nehéz megemésztenem, hogy itt vagy velünk, hogy beszélhetek veled, és… kérlek, Chuck, ne tedd ezt még nehezebbé.
- Oké. Ez világos volt. – A másik nyelt egyet. – Talán igazad van. Lehet, tényleg nagyobb szükségem van most barátokra.
Sam rámosolygott, ekkor azonban betoppant mind a három hiányzó családtag: Mary az utolsó megmaradt tál mézeskalácsot és a saját pillecukros kakaóját hozta, míg Dean és Cas… hát, ők csak magukat hozták. De azt elég vidáman.

- Tudjátok, fiúk – szólalt meg Mary, amint végre levetette magát Sam és Chuck közé, Deanék pedig a mellettük lévő kanapét foglalták el -, most már nem kell úgy ülnötök, mint akik karót nyeltek.
Dean nem mozdult meg, de Cas mosolyogva annak vállára hajtotta a fejét, majd belesuttogott valamit a nyakhajlatába. Az idősebbik Winchester kissé zavartnak tűnt a rá irányuló szemektől, de azért betakarta kettejüket egy nagyobb takaróval, és az alatt összekulcsolta a kezüket is. Megcsókolni Castielt talán még nem merte mindenki előtt, de Sam remélte, ennek is eljön majd az ideje.
- Borzalmasak vagytok. Borzalmasabbak, mint ez a film – bökött Dean fejével rosszallóan a képernyő felé, de mindenki csak mosolygott rajta.
Tudták, hogy nem gondolja komolyan.

4 komment:

  1. Szia!
    Nagyon régóta olvaslak és csak rávettem magam,hogy írjak végre egy megjegyzést. Nem az én stílusom, de most kötelezem magam. Imádom, ahogy írsz!!!!!! Olyan jól át tudod adni az érzéseket. A megfogalmazás tökéletes. Beleszerettem a történeteidbe. A nyugatos párosításod egyedi és szerethető. Destiel meg ahwww. Az Iliászos műved egyszerűen fenomenális. Nem tudok ezzel a bloggal betelni. Köszönöm, hogy írod!!
    Szeretettel egy titkos hódoló!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Jaj köszönöm, nagyon felvidítottad most az estémet :D Hidd el, mindig iszonyatosan jól esik mások véleményét olvasni, úgyhogy csak bátorítani tudlak, hogy másoknak is kommentelj! A Nyugat fandom nagyon a szívügyem, mivel én voltam az egyik elindítója, szóval ezzel kapcsolatban különösen örülök minden jó szónak. Persze a többit is szeretem nagyon, de na :P Én köszönöm, hogy olvasol, és hogy írtál! *-*

      Törlés
  2. Halihó!(^ω^)

    Emlékszem, milyen nagyon hangulatcsináló kis csemege volt ez nekem karácsony környékén, főleg mert abszolút nem volt ünnepi feelingem, de ezzel sikeresen meghoztad - amiért nagyon hálás voltam; most meg, hogy mosott szharnak érzem magam a suli miatt, az idő pedig sem őszies, sem tavaszias, mihez kezdhet az ember délután fél ötkor? Karácsonyi ficet olvas, ofkorsz.

    Komolyan sajnálom, hogy akkor nem kommenteltem, de most behozom az egészet, mert legalább annyira élveztem, mint első alkalommal.
    Először is, őszintén sajnálom, hogy az "igazi", sorozatbéli Mary nem ilyen. De közel sem. Még ha már kedveli is Cast... Sokkal, de sokkal jobban örülnék az általad alkotott verziójának, Isten biz', az sem zavarna, ha vadászna mellette. Csak törődjön a gyerekeivel, akiknek sosem volt igazán édesanyjuk. Legalább akkor valaki (Casen kívül, aki meg természetesen nem mindig lehet ott) úgy törődne Deannel, hogy ő nem neheztel rá miatta, nem érzi magát gyengének.

    Aztán ott van a Chuck/Sam dolog, ami még mindig annyiiiira tetszik. :3 Sosem shippeltem őket, de ez... Ah, mostanáig az sem esett le, mennyire hiányzik Chuck is, és komolyan láttam magam előtt az egészet. Nézd, miket váltasz ki belőlem. :D

    Szóval igen, napestig sorolhatnám, hogy mit imádtam benne, de az a valóság, hogy mindent. Első és második alkalommal is. Mary próbálkozásait, Cas édes naivságát, Dean töketlenkedését, a szuper zenéket, Chuck és Sam kínos beszélgetéseit és, hogy még március közepén is hallottam lelki füleimmel a karácsonyi zenéket, éreztem a mézeskalács illatát, láttam a díszeket a fán... azt éreztem, hogy minden megvolt, ami egy ficet fantasztikussá tehet. (☆^ー^☆)

    Szuper vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa :D

      Jaj nagyon boldog vagyok, hogy valakinek tetszik ez a novellám, komolyan *-* Emlékszem, nagyon kész akartam lenni karácsonyra, és le voltam maradva, ezért a végét pár nap alatt írtam meg ; akkor meg voltam elégedve az eredménnyel, most így visszaolvasva viszont furcsa, mert nem teljesen így akartam ezt megírni, mikor még elterveztem az egészet XD A márciusban olvassunk karácsonyi sztorikat mondjuk abszolút átérzem, a karácsonyi feeling valahogy mindig a nyár közepén kap el engem is xD

      Mary: ugye azt írtam, hogy az új évadból csak az első 2-3 epizódot láttam, szóval annyira nem tudtam még elkapni az ő karakterét. Abban nyilván igazad van, hogy nem ártana a srácoknak egy normális szülő, akire tényleg rátámaszkodhatnak, és én így még az évad elején remélni merem/mertem, hogy Mary ilyen lesz, ezért is írtam bele az ő karakterét :) Meg hát mondjuk ugye Chuck az egyik főszereplő, és róla csak a 11. évad végén derül ki, hogy Isten, szóval mivel a sztori ez után játszódik, nem is nagyon hagyhattam ki Maryt. Még ha ez az én kis idealizált verzióm is róla :D

      A Chuck/Sam dologhoz nekem annyi elég volt, hogy Sam meghatóan édesen zavarban volt, amikor Chuckkal beszélgettek a 11. évad végén, meg amikor Chuck megsérült, Sam hordozta mindenfelé :) Igazából nincs mentségem, ez bekattant és ez volt a fic alapötlete. De hát a Destiel még mindig az egyik legszebb ship a világon, és muszáj volt, hogy ők is benne legyenek :P

      Te vagy szuper, hogy írtál, és remélem máskor is örömödet fogod még lelni a ficben :D

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer