Ain't nobody loves me better - 7. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: 21. századi High School AU

Korhatár: 16+

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Megjegyzés: Picit később mint szokott, de itt a 7. fejezet is :D 

A következő pár héten Diomédész… nos, enyhén szólva, nem volt az osztály kedvence. Idomeneusz és Antilokhosz az elején még próbálták biztatni, hogy hamar elmúlik majd ez az állapot, és minden visszatér a normális kerékvágásba, de ahogy a dolgok álltak, Diomédész nem fűzött ehhez sok reményt. Hogy Párisz és csapata még annyira sem állt vele szóba, mint eddig, az nem nagy teljesítmény; a srác eddig sem táplált feléjük viszonzatlan érzelmeket. Viszont az ominózus parti után Akhilleusz, Patroklosz, de még Briszéisz is rendre elment Diomédész mellett a folyosón, szóra sem méltatván őt, ha valamit kérdezni akart. Helenével pedig – amióta a srác megtudta, hogy a megkérdezése nélkül coming outolta őt az egyik órán – szándékosan nem állt szóba, bár a lány többször is próbálkozott. Oké, Diomédész alapból elég nyitott volt a szexuális identitását illetően, és a szülein kívül mindenkinek őszintén elmondta, mi a helyzet… de Helené akkor is megkérdezhette volna, hogy mennyit oszthat meg ebből az információból a többiekkel. Diomédész tudta, hogy még ha az osztály egésze meglepően nyitott is az ilyen dolgok iránt, hallott már pár osztálytársától – nem csak a kolisoktól, a saját csapatától is – durván melegellenes szövegeket. Mit képzel Helené, hogy csak így kitálal mindenkinek, ráadásul egy tanóra kellős közepén? Had legyen csak bűntudata, nekem nincs, amiért nem állok vele szóba. Majd tanul a hibájából.

Diomédészen viszont ettől még nem segített az, hogy alig állt valaki az oldalán. Idomeneusz és Antilokhosz rendesek voltak ugyan, de a fiú érezte rajtuk is az idegenkedést, és hogy valamilyen szinten ők is elítélik azt, amit Diomédész tett Hektorral azon a bulin. Diomédész nem tudta őket hibáztatni, teljesen igazat adott nekik. Az viszont, hogy ebédnél többen extra csípős fűszert rejtettek a hamburgerébe, vagy hogy görög irodalmon valaki rágógumit rakott a székébe, és Diomédésznek abban a nadrágban kellett hazamennie – nagyon megalázó volt, és nem is segített rajta. A fiú bűntudata csak nőtt és nőtt, közben pedig fogalma sem volt arról, hogyan tudná helyrehozni a helyzetet. Párszor próbálta már Hektort megközelíteni, hogy bocsánatot kérjen tőle, de ilyenkor annak valamelyik barátja mindig közbeavatkozott, és válogatott szitkokkal illette Diomédészt, még mielőtt Hektor egyáltalán megszólalhatott volna.

Diomédész minden bizonnyal a föld alá süllyedt volna ebben a pár hétben, ha megteheti.

×××

December harmadikán a szokottnál sokkal jobb idő volt az egész városban, így Odüsszeusz Láertiádész is csak egy sötétkék kapucnis pulcsit, és egy szürke pólót (meg persze farmernadrágot) viselt a szokásos csütörtök délutáni földrajzórán. Diomédésznek szinte fizikai fájdalmat okozott az a pillanat, amikor a tanár kissé szétterpesztett lábakkal felült az asztalára; aztán kitámasztotta az egyik kezét az asztalon, a másikkal meg mutogatni kezdett a tábla felé. Svájc gazdasága? Hogyne, pont lekötötte Diomédész figyelmét. Meg a lányokét úgy összességében. Tekintve, hogy Láertiádész akarva-akaratlanul a lehető legszexisebb pózát vette fel, srácnak hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy azt a kurva diavetítést bámulja, ne pedig Mr. Láertiádész lábait. A lányok ezt megtehetik következmények nélkül, de… hát, Diomédész a Hektoros fiaskó után nem akart még nagyobb céltábla lenni az osztályban. Épp elég kellemetlen volt, hogy – köszönhetően a pletykáknak – az egész tanári kar tudott a dologról. A srác éppen ezért nem lépett Odüsszeusz irányában sem: hetek óta várta, hogy valamivel jobb legyen a helyzet, hogy legalább ne égjen a szégyentől, ha a férfi belenéz a szemébe. Már eleve a hányásos szituáció is borzalmas volt, de ha hozzávesszük, hogy még az egyik osztálytársával is erőszakoskodott részegen... nem feltételezte, hogy a földrajz tanára egyhamar a lábai elé borulna. Bár még mindig nagyon – egyre jobban, igazság szerint - kínozták a vágyai, Diomédész úgy döntött, hogy szünetelteti kicsit a dolgot. Legalább addig, amíg nem megy el minden energiája arra, hogy túlélje a mindennapokat az iskolában.

A túlélés persze különösen nehéz feladat akkor, amikor a világ legszexibb tanára két órát is tart egymás után. Tekintve, hogy Agamemnón beteg lett, Mr. Láertiádész ugrott be helyette – na, nem focit vagy tesit tartani. Diomédész rosszul is lenne talán a tornateremben. A férfi a szokásos földrajzórája végén közölte, hogy ezen a napon dupláznak, tekintve, hogy az őszi szünet előtt egyszer nem tudott órát tartani.

- Remek – dünnyögte Diomédész, aztán unottan előhalászta az uzsonnás tasakját, és elkezdte enni a reggel elcsomagolt mogyoróvajas-lekváros szendvicsét. Bár éppen földrajz előtt volt az ebédszünet, a srác alapvetően nagy étvágyú volt; ráadásul az az áldott jó Glaukosz nem átallott főtt kukoricát enni a mellette lévő padban. – Ugye tudod, hogy van egy speciális módszer arra, hogy hogyan lehet ezt… kulturáltan megenni?

- Sejtettem, hogy van – nyugtázta a dolgot Glaukosz vigyorogva. Az tök rendben van, hogy Glaukosz azon kevés (nagyjából három) ember közé tartozott, akik a botrány után is szóba álltak Diomédésszel, de azért talán mégsem a nyilvános kukoricaevés volt a legjobb módja annak, hogy támogassa barátja nem éppen makulátlan hírnevét. Főleg, hogy a második padsorban ültek, és Odüsszeusz ott volt az orruk előtt pár méterrel. – Amúgy be tudom nyelni ezt az egészet a számba, megmutassam?

- Nem szükséges – sietett a válasszal Diomédész, de már késő volt. Glaukosz gondolt egyet, és tényleg bemutatta hajmeresztő tudományát: egy mozdulattal benyomta az egész főtt kukoricát a szájába, és ott is tartotta pár pillanatig, a hatás kedvéért. Diomédészben benn rekedt a levegő, és nagyon igyekezett nem arra gondolni, ami ebben a meglehetősen kínos helyzetben legelőször eszébe jutott… egy óvatlan pillanatban el is fordította a fejét, de sajnos pont Mr. Láertiádész irányába. Ő is természetesen Glaukoszt nézte, mint kábé mindenki körülöttük; az arca valahogy mégis ismerős volt. A férfi szemei szinte megbabonázva Glaukoszon függtek, és kénytelen volt nyelni egyet; mikor a tekintete összetalálkozott Diomédészével, az mindent tudó félmosolyt eresztett meg felé. Hát mégsem mondott hülyeséget Szthenelosz. Így néz egy heteroszexuális férfi egy szintén heteroszexuális tanítványára? Ejnye, tanár úr. Tudna mit kezdeni Glaukosz képességével, mi? Maga is pont ugyanolyan perverz, mint én.

Diomédész azonban nem örülhetett büntetlenül újdonsült revelációjának, miszerint a földrajztanára nagy valószínűséggel biszexuális lehet. Glaukosz alig vette ki a szájából a kukoricát (ami persze rendkívül gusztusosan nézett ki ezek után), Szarpédón szinte egyből megjelent mellettük, Dolón társaságában.

- Na mi az, élvezed a showt, buzikám? – röhögcsélt Dolón, miközben apró szemeit Diomédészre vetette. - Fogadok, rögtön beindult a fantáziád.

- Pofa be, Dolón – válaszolta hidegen Diomédész, ahogy visszatért a szendvicséhez. Megpróbált magában háromig számolni; igazán nem akart balhét azok után, ami történt.

- Csak vigyázz vele – tette Glaukosz vállára a kezét Szarpédón. – Nehogy veled is erőszakoskodni kezdjen, mint Hektorral nemrég. Szegény alig bírta lehámozni magáról, ez a barom annyira rámászott.

Glaukosz őszintén meghökkent tekintetét Diomédész nem bírta állni, helyette inkább beleharapott a szendvicsbe.

- Te… meleg vagy?

- Biszexuális – emelte fel a hangját kicsit sértődötten Diomédész. Biztos volt benne, hogy Mr. Lártiádész is meghallotta. – Azt hittem, már tudsz róla. Nagyjából mindenki tud róla az osztályban.

- Buzi ez a legrosszabb fajtából – tette hozzá gúnyolódva Dolón. – Ne barátkozz vele, unokaöcsi, mert meg fogod bánni. Iszik egy kis alkoholt, és azt hiszi, bárkit büntetlenül megdughat.

- Dolón! – harsant fel Mr. Láertiádész hangja szigorúan; erre mindenki megdöbbent, még Diomédész is. Nem remélte, hogy pont Odüsszeusz fogja őt megvédeni. – Vigyázz a szádra, vagy felküldelek az igazgatóhoz!

Dolón felhúzta a szemöldökét, és nagyon sértettnek tűnt. Szarpédón azért még odafordult Diomédészhez:

- Dolón jól mondja, tényleg hihetetlenül undorító dolog az, amit csináltál. Hogy bírsz tükörbe nézni reggelente? A szexbe általában bele szokta egyezni, és nem részegen. Nyilván nem volt sok részed benne eddig… bár biztos szoptál már le pár ferdehajlamút bulikon, csak úgy szórakozásból. Az illik hozzád, másra nem is vagy jó.

- Az ilyen perverz erőszakosokat régen biztos rögtön felakasztották volna – tette hozzá még Dolón kissé csendesebben, de ez sem segített a helyzetükön. Diomédészt annyira feldúlták a hallottak, hogy még mielőtt mindenki előtt összeomlott volna, mérgesen lecsapta a szendvicsét a padjára, aztán dúvadként kiviharzott a teremből.

×××

Diomédész nem törődött azzal, hogy minél messzebb meneküljön. A legközelebbi fiúvécében éppen nem volt senki, így bevette magát annak a leghátsóbb szegletébe; ott éppen csak egy kézmosó volt egy kis beugróban. A fiú nekitámaszkodott a fehéren csillogó mosdókagylónak, és megnézte az arcát a tükörben: szinte mindene vörösben égett, az ajkai remegtek, a szemét pedig szokatlan módon csípte valami.

Ő nem szokott sírni. Főleg édesapja hatása lehetett ez, aki kiskorában mindig keményen leteremtette, ha bármi miatt könnyet mert ejteni. Mert a fiúk nem sírnak. Hogy lesz belőled bármi is, ha minden apróságon elbőgöd magad? Hogy lesz belőled igazi férfi? Persze már régen megtanulta, hogy ez az egész hülyeség, az apja buta és sekélyes, és nem lát tovább a régi beidegződéseinél. Tudta, persze. De Diomédészben akkorra már olyan mélyen benne volt ez az egész, hogy sosem tudta teljes egészében kiereszteni a könnyeit. Ha azon kapta magát, hogy sírhatnékja volt, mindig igyekezett elterelni a figyelmét: megnézett egy vígjátékot, hallgatott valami zenét, esetleg leült videójátékozni… bármit megtett, csak ne kelljen szégyenkeznie maga előtt.

Ezúttal viszont annyira kétségbe volt esve, hogy elengedte a gyeplőt. Diomédész behunyta a szemét, és beleharapott a szájába, hátha vissza tudja fogni a kitörni készülő érzelmeit – nem tudta. Bár hangosan zokogni képtelen volt, a szeméből szüntelen folytak a könnyek, végig az arcán, egyenesen a mosdókagylóba. Mikor ezt észrevette, próbálta abbahagyni; az apjának igaza volt, undorító ez az egész, ráadásul még szipog is. De akármennyire koncentrált, ezzel csak azt érte el, hogy megfájdult a feje, és a mosdóra támaszkodó kezei is nyirkosak lettek, remegni kezdtek.

- Diomédész?

A fiú idegei megfeszültek a saját neve hallatára. Még az sem tudatosult benne, ki beszél hozzá; az első reakciója az volt, hogy zsebkendő híján megtörölje az orrát a kezével, de közben rájött, hogy ez talán mégsem a legjobb ötlet. E helyett a könnyeit törölte le, de teljesen mindegy volt; a háta mögött álló Mr. Láertiádész így is láthatta a tükörből, hogy fel vannak dagadva a szemei.

- Hagyjon békén – szipogta Diomédész, jóval kevésbé fenyegetőbben, mint szerette volna. – Maga inkább… menjen órát tartani, oké? Nincs szükségem a segítségére.

- A szemembe néznél, Diomédész? – A fiú nem akart, de a parancsoló hangnem hatására valahogy automatikusan megfordult. Tisztában volt azzal, hogy nem nyújthatta a legszexibb látványt: folyamatosan szipogott, miközben a sós könnyek égették az arcát. Ha eddig nem játszottam el minden esélyemet nála, most már tuti, hogy igen. – Már… mindenhol kerestelek, azt hittem, messzebbre mentél. Felküldtem Dolónt és Szarpédónt is az igazgatóhoz, szóval ne aggódj, mindketten megkapják a büntetésüket. Te… jól érzed magad?

Diomédész a könnyei között is képes volt gúnyosan felhorkanni.

- Úgy nézek ki, mint aki jól érzi magát?

Odüsszeusz zavartnak látszott pár pillanatig, amíg Diomédész tekintetét állta; aztán kutakodott kicsit a zsebében, és elővett egy tiszta papírzsebkendőt. Odanyújtotta azt Diomédésznek, aki kis habozás után elvette tőle.

- Rendben, hülye kérdés volt. - A tanár felsóhajtott. – Én… utánad akartam küldeni valamelyik osztálytársad, hogy megnézze, hogy vagy, de akkor rájöttem, hogy jobb, ha én jövök. Nézd, tudom, hogy… kegyetlenek tudnak lenni a tinédzserek. Semmiképpen sem érdemelted meg azokat a szavakat, amiket Dolóntól és Szarpédóntól kaptál.

- Rendes magától, hogy szépíteni próbálja a dolgokat, de az igazság az, hogy igenis megérdemlem. A nagy részét.  – Diomédész nem tudott uralkodni magán; a könnyei újra folyni kezdek, és a fiú csak akadozva volt képes beszélni, annyira égette a szégyen. – Erőszakoskodtam Hektorral azon a bulin, ez igaz. Megittam fél üveg vodkát, és… csak úgy megtörtént, de esküszöm, nem is emlékszem rá, nekem is mások mesélték csak. Józanon sosem csinálnék ilyet.

Mr. Láertiádész sóhajtott, és az arca jól láthatóan megenyhült. Ekkor volt pár pillanatnyi zavart csend közöttük; Odüsszeusz egészen közel állt a fiúhoz, aki valamiért azt gondolta, a tanár a vállára fogja a tenni a kezét, vagy hasonló. Nem lett volna ebben semmi furcsa, más tanár is tette már Diomédész vállára a kezét azért, hogy a támogatásáról biztosítsa – többnyire még régebben, az előző iskoláiban, amikor zűrbe keveredett. Teljesen természetes lett volna, hogy Odüsszeusz hasonló módon tolmácsolja atyai-tanári támogatását egy megtévelyedett diákjának; valamiért azonban mégsem tette. A keze kissé elmozdult, de aztán vett egy nagy levegőt, és minden bizonnyal leszavazta magában az ötletet.

- Most… - Mr. Láertiádész mintha zavart lett volna. – Most már tudod, mi a tanulság, ugye?

- Soha nem fogok ennyit inni – nyelt egyet Diomédész, ahogy megfogta a fájó fejét. – Megtanultam. Egy életre. 

- Helyes – mosolyodott el halványan a férfi, majd adott még egy zsebkendőt Diomédésznek.  –Köszönöm az őszinteségedet, Diomédész. Hidd el, mindenki követ el hibákat, súlyosakat is. Ez elég súlyos volt, de már nem tudsz rajta változtatni, ugye? Ne gyötrődj rajta, mert csak magadat kínzod. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, Hektort kellene kibékítened, ő le tudná állítani a többieket. Rá hallgatnak.

- Próbáltam – forgatta a szemeit Diomédész, miközben hangosan kifújta az orrát. Nevetségesen érezte magát, de már mindegy volt, Láertiádésszel valószínűleg úgyis minden esélyét eljátszotta. – De mindig volt valaki vele, hogy cseszegessen.

- Akkor beszélj vele privátban. Mondjuk… mikor más nem figyel, belecsúsztathatsz a táskájába egy cetlit, hogy találkoznál vele kettesben.

- Aha. Erre van a Facebook.

Odüsszeusz nevetett.

- Látszik, hogy nem ma voltam tizenhét éves, mi? Jogos. Egyébként… ha bármi problémád van, esetleg támogatásra van szükséged, hozzám fordulhatsz bizalommal. Tudom, valószínűleg nem fogsz, a diákok általában nem szoktak ilyesmi miatt a tanáraikhoz fordulni… de mégis. - Itt nehezen felsóhajtott, mintha már meg is bánta volna, amit mondott.

- Hát… az átlag diákok szarvasgombás tagliatellét sem szoktak enni a tanáraiknál – motyogta Diomédész, de azért már kicsit ő is vidámabb volt. Hátrafordult, és belenézett a tükörbe; természetesen rögtön elszörnyedt, ahogy meglátta az arcát. – Remek. Amúgy… nem szoktam sírni. Csak hogy tudja.

- Nem is feltételeztem – helyezte maga elé a karjait védekezően a tanár. – Miért is sírnál, ez csak egy természetes emberi reakció a fájdalomra. Megkönnyíti a lelket, lenyugszol tőle, de persze férfiatlan.

- Nem férfiatlan, de nem szoktam.

- Jól van – mosolyodott el Odüsszeusz. – Lassan én visszamegyek órát tartani, biztos már hiányolnak a többiek. Te meg csak menj haza, rendben? Nem írlak be hiányzónak, ne aggódj. Pihenj egy kicsit, és ne görcsölj ezen az egészen.

- Oké. És… köszönöm a zsepiket.

Odüsszeusz mosolya kiszélesedett; már megint úgy nézett Diomédészre, mint az előbb, amikor a srác azt hitte, meg fogja érinteni. Most vagy a képzeletem játszik velem, vagy… ki kell derítenem. Végül is, mit veszíthetek?

- Tanár úr? – szólt neki Diomédész. Láertiádész már az ajtónál volt, onnan nézett vissza. – Ha már a támogatásáról volt szó… Helené adott nekem görög órákat egészen mostanáig, de vele sem ápolok mostanában túl jó viszonyt. Örülnék, ha segítene a nyelvtanulásban. Összesen heti egy óráról lenne szó, ha beleférek az idejébe.

Odüsszeusz lesütötte a szemét. Nyilvánvalóan habozott.

- Öhm… biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

- Mr. Átreidész… a fiatalabbik mármint, már így is azt hiszi, hogy ön órákat ad nekem. Nem hinném, hogy bármi kifogásolható van rajta.

- Elég elfoglalt vagyok mostanában, az az igazság – szögezte le a tanár, aztán zsebre dugta a kezét. Láthatóan fogalma sem volt, mit kezdjen a helyzettel. Végül nyelt egyet. – De… na jó, rendben, vállalom.  Viszont péntek délután az egyetlen időpont, amikor ráérek… mondjuk úgy öt órától?

Diomédész lazán bólintott, és alig bírta elfojtani a vigyorgását.

- Pontban ott leszek.

- Ne a lakásomhoz gyere. Majd találunk termet itt az iskolában… találkozunk a tanári előtt, aztán meglátjuk, hová tudunk beülni. És holnap nem érek rá.

- Értettem. Jövő pénteken akkor.  

Mikor Odüsszeusz kisietett, Diomédész végre el tudott mosolyodni. Hetek óta először.

×××

Estefelé a srác már sokkal pihentebb volt: bár egy rakat házija, és egy három oldalas esszéje lett volna másnapra, úgy döntött, hogy inkább videójátékozik egy keveset. Miközben az elnyűtt melegítőnadrágjában és ezeréves pólójában a playstationt nyomkodta, akaratlanul is Láertiádész ötletén járt a feje. Vajon Hektor hajlandó lenne megbocsátani neki, ha szépen kéri? Esetleg rászólna a többiekre is, hogy hagyják őt békén? Nem tűnt lehetetlennek. Ha mindez Diomédésszel történt volna, ő biztosan nem bocsátana meg a zaklatónak ilyen hamar, de Hektor az Hektor. Diomédész egy őszinte, végtelenül empatikus srácnak ismerte meg az osztálytársát, és Odüsszeusznak igaza lehet: talán csak arra vár, hogy Diomédész tegye meg az első lépést felé.

Diomédészt olyan szinten nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem bírt a zombikra koncentrálni: odahúzta magához a laptopját, bekapcsolta, majd felment a Facebookra. A szíve a torkában dobogott, amikor beírta Hektor nevét a keresőbe, majd rányomott az adatlapon az üzenet gombja. Miközben megfogalmazta a mondanivalóját, kétszer is átgondolt minden szót; nem tudta, mennyire használjon szmájlikat, vagy mennyire lehet közvetlen Hektorral ebben a helyzetben. Az sem segített a helyzetén, hogy miközben az üzeneten gondolkodott, ott bámult a képernyő bal felső sarkában Hektor profilképe: a srác focimezben volt, az ajkain kisfiús mosoly terült el, és a haja fel volt borzolva - Andromakhé kapaszkodott bele vidáman oldalt. Diomédész torkában megint felszökött a bűntudat; de lenyomta az entert.

Diomédész

szia! tudnánk esetleg valamikor privátban beszélgetni? lehetőleg minél hamarabb.

A srác szíve kihagyott egy ütemet, mikor látta, hogy Hektor máris gépeli a választ.

Hektor

Szia! J Igen, beszélhetünk. Holnap délután viszont az utolsó óra után megyek haza, és csak vasárnap este jövök vissza.

Diomédész felsóhajtott. Tudta persze, hogy Hektor kollégista, és néha hazajár hétvégente, de az igazat megvallva teljesen elfelejtette. Szerette volna minél előbb elintézni a dolgot, de azért követelőző sem akart lenni; nem volt abban a helyzetben.

Diomédész

értem. akkor jövő héten majd valamikor.

Hektor

Ha mindenképpen még a héten szeretnéd, most jutott eszembe, hogy állampolgári ismeretek előtt van egy lyukas órám. Agamemnón Átreidész ugye beteg. Ha esetleg te is ráérsz, olyan fél tizenkettő körül találkozhatnánk.

A srác nem tudta, hogy megkönnyebbült-e vagy sem.

Diomédész

remek, fél tizenkettő akkor, mondjuk az iskola előtt?  ha nem haragszol, inkább máshol beszélnék az ügyről. ismerek egy jó kávézót, szívesen meghívlak valamire.

Diomédész elvörösödött, ahogy hozzátette:

Diomédész

(ez semmiféleképpen sem randifelhívás)

Hektor

Rendben, nem is gondoltam azt. Akkor a suli előtt.

×××

Az iskolától alig pár utcányira lévő kávézó nem volt teljesen tele ebben az időszakban. Többnyire fiatal művészemberek, középkorú barátnők alkották a hely célközönségét: semmiképpen sem az Ilion Középiskola lógó diákjai, bár ez is előfordult elég gyakran. Diomédész nem érzett bűntudatot: a múlt órán kiderült, hogy a görög töri dolgozata várakozásán felül jól sikerült, így most a világ legnagyobb nyugalmával kavargatta a nemrég felszolgált espresso macchiatóját - eszébe sem jutott, hogy jelenleg órán kellene lennie. A srác alapból nagyon szerette ezt a kávézót, mert rendkívül sokféle ízű lattét árultak, és Helenével (meg néha Idomeneusszal) már a kínálat legalább felét végigkóstolták korábban. Helené. Már megint. A szíve kicsit összeszorult, mikor eszébe ötlött a lány, aki szinte a legjobb barátja volt ebben a pár hónapban, amit végzősként a suliban töltött. Oké, Idomeneuszt és Antilokhoszt is bírta, mert hát azok mindig vehetőek voltak egy kis piálásra vagy bulira, esetleg videójátékra – de Helené volt az egyetlen, akivel Diomédész tényleg mindent meg tudott osztani, és akivel mindenféle témáról tudtak beszélgetni. Mindezt úgy, hogy mégsem érezte azt, hogy többet is akarna tőle. Hiányzott neki Helené, persze; sosem gondolta, hogy ilyet is tud érezni egy lány iránt. Tiszta, egymás tisztelésén alapuló barátságot.  De akkor is, úgy gondolta, egyelőre még nem tud neki megbocsátani. Még… még arra aludnia kell pár napot. Vagy pár hetet.

Diomédész olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette: olyan erősen kanalazta az espressót, hogy az véletlenül kifolyt a csészéből, egyenesen a csupasz asztalra. A fejét csóválva törölgette fel a foltokat szalvétával.

- Ne aggódj miatta, itt legalább adnak plusz szalvétát szemforgatás nélkül. – Hektor, amint visszajött a mosdóból, egy laza mozdulattal levetette magát a székre. – Más helyen ha kiöntöd, csak lesajnáló pillantásokat kapsz, de itt rendesek az emberek.

- Sokszor voltál már itt?

- Annyira nem, de ismerem az alkalmazottakat. – A kollégista fiú kedvesen ránézett az egyik pincér lányra, majd miután az odajött, Rachelnek szólította őt, és a hogyléte felől érdeklődött. Eltartott pár percig, mire Hektor kitalálta, hogy egy karamellás lattét kér csokiszórással; miután a lány elment, folytatta, mintha mi sem történt volna. – Tavaly egész tanév alatt dolgoztam itt részidőben, meg egy hónapig nyáron is.

Diomédész őszintén elcsodálkozott.

- Tényleg?

- Igen. Attól, hogy a családomnak van pénze, meg az apámé a suli, még csinálhatok valami hasznosat, nem? – Hektor aprót nevetett. – Oké, talán nem fogom ezt a tapasztalatot hasznosítani, de ártani nem ártott. Jó, ha az embernek van fogalma a kemény munkáról, és akár napi négy óra is egy kávézóban… hát, megtanultam értékelni, amim van.

Diomédésznek kissé bűntudata támadt; ő még sosem dolgozott sehol, hiszen nem volt rá szüksége. Mindenesetre nagyon becsülte Hektort. Már csak azért is, mert sejtette, hogy ő nem négy órát, másfelet sem bírna ki minimálbérért egy olyan helyen, ahol az emberek leüvöltik a fejedet, ha m&ms cukorka helyett véletlenül sima csokival szórod meg a kávé tetejét. (Tanúja volt konkrétan ennek.)

- Te nagyon jó ember vagy – csúszott ki Diomédész száján a mondat, de most az egyszer nem kívánta, hogy bárcsak visszaszívhatná. – És én tényleg sajnálom azt, ahogy… ahogy viselkedtem veled azon a partin. Borzalmasan hülye voltam, hogy elfogadtam Párisz vodkás kihívását, és tényleg nem gondolkodtam, amikor…

- Párisz is hibás – közölte Hektor, immár némileg komorabban. A mosoly is teljesen eltűnt az arcáról, ahogy felismerte: előbb-utóbb túl kell lenniük azon a témán, amiért idejöttek. – Jó ég, ha tudnád, mit kapott tőlem ezért, mikor visszaértünk Helenéhez…

- Helenénél… aludtatok? – lepődött meg Diomédész.

- Igen, néha előfordul – sóhajtotta Hektor. – Én viszonylag ritkán járok bulizni, akkor is főleg csak az öcsém vagy Andromakhé miatt… na mindegy, ez nem tartozik ide. A lényeg, hogy Helené anyukája nagyon rendes, mindig megengedi, hogy ketten ott aludjunk náluk.

Diomédész belekortyolt a kávéba. Kellett egy kis erő a következő kérdéshez.

- És… te emlékszel, mit csináltam? Nekem csak foltok vannak meg, és amit össze tudtam rakni a többiek beszámolójából.

Hektor nagy levegőt vett; éppen ekkor hozták ki neki a lattét, természetesen előbb kiszolgálva, mint a többieket. Rachel a fiúra mosolygott, de az nem viszonozta. Hiába nézett mereven a kávéjára, még a tejszínhab meg a csokiszórás sem derítette jobb kedvre.

- Rólam tudni kell, hogy szeretem az alkoholt, de elég rosszul bírom. Talán emlékszel, megittam az este két normál méretű sört, és már az a fejembe szállt. Arra emlékszem, hogy ültem egy széken, és azon gondolkodtam, hogy miért fájdul meg ennyi alkoholtól is a fejem… aztán jöttél te, csak úgy random beültél az ölembe és megcsókoltál.

- Állítólag Párisz bedühödött, és le akart szedni rólad – vörösödött el kissé Diomédész. Továbbra sem tudott a másik szemébe nézni. Hektor elhúzta a száját.

- Nem tudom, valószínűleg… hallottam hangokat magam körül, de nem nagyon tudtam feldolgozni, annyira le voltam sokkolva. Miattad. Nem löktelek el rögtön, pont a sokk miatt, amit te valószínűleg úgy értelmeztél, hogy szabad a pálya. És hát… a többi is gondolom úgy történt, ahogy neked mesélték. Azt mondtam, hogy nem akarom ezt, de te erősködtél, és alig bírtalak lehámozni magamról. Nagyon gáz volt, égett az arcom, mikor az az ismeretlen srác meg Antilokhosz kivonszolt téged az épületből. Mindenki engem nézett, és akkor mondtam Párisznak, akinek meg közben ugye az orra is vérzett, hogy menjünk haza.

- Helenének szép kis estéje lehetett.

- Megpróbáltuk elállítani Párisz orrát, de elég nehéz volt – állította Hektor, majd belekortyolt a kávéba. - És igen, Helené is eléggé kiakadt. Veszekedni kezdtünk. Helené meg én is Páriszt hibáztattuk, mert ha nem hív ki téged ilyen hülyeségre, az egész meg sem történik.

Diomédész kicsit megszeppent, és meg is hatódott, bár ezt igyekezett nem mutatni.

- Ne haragudj, Hektor, de nincs igazatok. Én voltam az idióta, hogy elfogadtam a kihívást, és hogy… hogy annyit ittam, hogy a végén magamról sem tudtam. Párisz is seggfej, persze, de ő alapból ilyen, és ezt már gondolom mindenki megszokta. Utálom beismerni, de ez az egész az én hibám. És … szeretnék bocsánatot kérni tőled. Mindenért.

- Hmm… - Hektor jólesően lehajtott pár kortyot a lattéból. – Semmi baj, Diomédész. Az elején kicsit még haragudtam, mert megszégyenítettél mások előtt… na meg abban a pár percben, amíg rám akaszkodtál, hát az félelmetes volt, nem tudtam, mit kezdjek veled. De egyébként már régen megbocsátottam, és csak azt sajnálom, hogy a többiek így felfújták a dolgot.

- Nem tudnál esetleg… valahogy hatni rájuk? Hogy ne szekáljanak?

- De – mosolyodott el a srác. – Csak azt vártam, hogy megkérj rá. Mint mondtam, megbocsátottam, de azért nem vonom meg magamtól azt az örömet, hogy lássam, megbántad a dolgot, és kínlódsz rajta egy picit.

Diomédész felhúzta a szemöldökét.

- Figyelj, szerintem gyakorold még ezt a hugrabugos dolgot, mert néha kizökkensz belőle.

Hektor hirtelen erősen felnevetett.

- Szerinted hugrabugos lennék?

- Helenével beosztottuk az egész osztályt, úgyhogy sajnálom, nem fogadok el kifogásokat – konyultak le Diomédész ajkai. – Magamon mondjuk nem tudtunk megegyezni, mert Helené azt mondta, én szerinte hollóhátas lennék vele együtt. Én inkább tudom elképzelni magam a Griffendélben, vagy a Mardekárban.

Hektor elgondolkodott.

- Míg a hugrabugos dolog nagyon hízelgő, én téged inkább a Griffendélbe tennélek. A tanárokat besoroltátok?

- Csak párat, és nem mindegyiken tudtunk megegyezni. Meneláosz Átreidész például biztos Hugrabug, de Nesztor nehezebb kérdés…

×××

- Hallottam ám, hogy a Mardekárba soroltál.

Diomédész már a szemét forgatta, és fel sem kellett néznie ahhoz, hogy rájöjjön: Akhilleusz az, aki nagy lazán leült az előtte lévő székre, miközben fél válláról lecsúsztatta a táskáját, és kényelmesen elhelyezkedett. Az előtte lévő tálcán precíz sorrendben volt elhelyezve a tányér, a szalvéta és az evőeszközök, valamint egy pohár víz. A srác nagyot sóhajtott, mielőtt hozzáfogott volna az ebédhez.

- Nem úgy volt, hogy haragszol rám? – emelte fel a hangját Diomédész, ahogy bekapott egy adag rizst.

- Miért haragudtam volna rád? – Akhilleusz ajkai apró mosolyra fakadtak, ahogy a srác megpróbálta felszelni a csirkét. Diomédész nem tudta észrevenni, hogy a fiú aranyhaja hosszabb, mint eddig, és elegánsan, mégis valami merész hanyagsággal mini konttyá van fogva a tarkójánál.

- Tudod, mit csináltam Hektorral. Oké, utálod őt, de gondolom, a magamfajtákat még jobban.

- Utálom Hektort? – lepődött meg Akhilleusz. Vékony csuklója a vizespohár köré kulcsolódott, ahogy azt a szájához emelte. – Ezt honnan veszed? Nem utálom Hektort. Mégis mit tett Hektor valaha is ellenem? Semmit. Nem a kedvencem, az igaz, de nincs benne semmi személyes, egész egyszerűen így alakult.

Diomédész csöndben evett egy darabig.

- Részeg voltál – ejtette ki a súlyos szavakat végül Akhilleusz. A tekintete összekapcsolódott Diomédészével.

- Nem mentség.

 - Valóban nem, de szerintem, és Patroklosz szerint is, enyhítő körülmény. Nem veszíthetünk el téged is, ilyen ügy miatt végképp nem. Idomeneusszal és Antilokhosszal már megpróbáltunk beszélni a többiekkel, és hajlanak rá, hogy normálisan viselkedjenek veled. Minden rendben lesz, csak maradj nyugton, oké? Ne balhézz többet. Nem hiányzik senkinek, a focicsapatnak meg főleg nem.

- Ha visszajönnél… - kezdett bele bátran Diomédész, de Akhilleusz szinte rögtön közbevágott:

- Nem focizok, megmondtam. Zárjuk le a témát, rendben? – Akhilleusz nagyot sóhajtott. -  Szuper, akkor ezt megtárgyaltuk. Egyébként azért is ültem pont ide, hogy meghívjalak a szokásos szilveszteri partimra. Tudom, hónap végén lesz, de te új vagy, gondoltam előre szólok. Este nyolckor kezdődik, kaja, pia… hát, lesznek extrák is, nem csak a szokásos.

Diomédész beharapta az ajkait. Még emlékezett az elmúlt pár hónap bulijaira – egyik sem sikerült túl fényesen, hiszen hiányzott Akhilleusz mellől Briszéisz, aki a parti lelke volt, és a tiszteletbeli háziasszonya is. Tudta, hogy Akhilleusz és ő nem beszélnek egymással, és kicsit sajnálta a dolgot, mert látta Akhilleuszon, hogy mennyire hiányzik neki a lány társasága – közben meg annyira mégsem sajnálta, mert eszébe jutott, hogy Briszéisztől aztán senki nem kérdezte meg, hogy mit akar. És ha neki jó Agamemnón? Mi van, ha tényleg szeret korrepetálásra járni? Közben pedig talán annak is örül, hogy végre borsot törhet annak az Akhilleusznak az orra alá, aki őt a tulajdonaként kezelte mindig is. Diomédész nem tudta volna hibáztatni, ha így áll a helyzet.

- Briszéisz ott lesz? – kérdezte hanyag hangsúllyal.

- Pontosan tudod, hogy nem lesz ott. Egyéb fontos kérdés, amit a világ legrosszabb kínai csirkéje felett akarsz megvitatni velem?

Diomédész vissza akarta fogni magát. Akhilleusz most az egyszer elvégre mégis tett érte valamit… hálásnak kellene lennie, tudta.  De nem tehetett róla, nagyon felháborította az a mód, ahogyan a fiú olyan magas lóról beszélt. Egyszerűen muszáj volt reagálnia valamit.

- Mondd, Akhilleusz, miért gondolod azt, hogy Briszéisz egyedül a tiéd? Még ha dugtatok is párszor, az nem jogosít fel téged arra, hogy így bánj vele.

Akhilleusz mintha szoborrá merevedett volna pár pillanatra. Beszélni is csak pár másodperc elteltével tudott.

- Én nem tudom, honnan veszel ilyesmit, de soha nem voltam vele. Soha, rendben? Déidameia volt az első barátnőm, és az utolsó is, remélem. Briszéisz csak… - A fiú gyorsan megrázta a fejét. – Mindegy. Nem rád tartozik, ahogy egyébként az sem, amit az előbb elmondtam. Jó ég, nehéz veled barátságosnak lenni, ugye tudod?

- Hidd el, te sem vagy különb – szögezte le Diomédész, de inkább viccelődően, mintsem komolyan. – Összeteheted a két kezed, hogy Patroklosz ennyire odavan érted. Csak hogy tudd, nem érdemled meg őt.

Láthatóan Akhilleusznak már a nyelvén volt a válasz, de akkor felfogta Diomédész szavait, és a szemei tisztán tükrözték megdöbbentségét. Még a villa meg a kés is megállt a kezében.

-  Odavan értem? – Kicsit halkabbra vette a hangját, aztán reménykedve közelebb hajolt az osztálytársához. - Ez biztos? Honnan tudod, mondott… mondott esetleg neked valamit?

Diomédész nem tudta eldönteni, hogy viccel-e vagy sem. Azt eddig is sejtette, hogy minden tanácsa ellenére Patroklosz valószínűleg nem beszélt komolyan az érzéseiről Akhilleusszal, de azért azt komolyan nem tudta elhinni, hogy Akhilleusz ennyire nem képes felfogni azt, ami az összes osztálytársuknak (és valószínűleg az egész iskolának, tanárokat is beleértve) nyilvánvaló volt.

- Hát – sóhajtotta Diomédész, aztán látszólag unottan elkezdte összekanalazni a tányéron az utolsó megmaradt falatokat -, mintha az előbb azt mondtad volna, hogy a magánéleted nem tartozik rám.

Akhilleusz arca egyik pillanatról a másikra hihetetlenül elváltozott. Úgy nézett Diomédészre, mint aki meg tudná ölni az összes ebédlőben tartózkodó gyereket azzal az egy szál villával, amit a kezében tart. Ha az igazi, tettleges haragja csak feleennyire pusztító… hát, Diomédész talán még a legnagyobb ellenségének sem kívánta volna Akhilleusz dühét.

Diomédész éppen válaszolni akart neki valami enyhén félreérthetőt, hogy a társa lehetőleg azonnal tisztázni akarja a dolgot Patroklosszal; de ekkor maga az emlegetett szamár is megérkezett. Patroklosz haja a szokásosnál is kócosabb volt, ahogy hangosan köszönve leült a szőke fiú mellé saját ebédjével a kezében. Akhilleuszban még bennragadt a szó, de nem is volt szükség arra, hogy megszólaljon – Patroklosz magától kezdett mesélni.

- Srácok, láttátok már az aulában a faliújságot? Mr. Láertiádész iskolai kirándulást szervez a Yellowstone-parkba.

- Közelebb nem talált valamit? – sóhajtotta Akhilleusz, de az agya látszólag nagyon nem ott járt, ahol kellett volna.

Diomédészt már picit jobban felcsigázta a téma, de igyekezett nem kimutatni.

- Hmm, igen? És mikorra?

- Február első hetében lesz, az aulában lehet rá feliratkozni – sietett közölni a tényt Patroklosz. Aztán kissé csalódottan lehajtotta a fejét. – Ha esetleg valamelyikőtök elmegy, mindenképp számoljon be róla.

- Te nem érsz rá? – húzta össze a szemöldökét Diomédész, mire Patroklosz kedvesen, de szomorkásan elmosolyodott.

- Ráérni ráérek, de a nevelőszüleim… hát, tudod, nem vagyunk valami gazdagok. Épp hogy a sulit ki tudják nekem fizetni, nem akarok még feleslegesen követelőzni. Elég drága a repülőjegy is, a szállásról nem is beszélve, na meg a belépő…

Diomédész érezte, hogy Akhilleusz rosszallóan néz rá, és ezúttal ő is felfogta, hogy picit tapintatlanabb volt a kelleténél. Gonosz kis csomót érzett a gyomrában.

- Ne aggódj. – Akhilleusz fél kézzel átkarolta Patroklosz vállát, és közelebb húzta őt magához. Szinte a szeme is mosolygott, ahogy a fiúval összekapcsolódott a tekintetük. – Nem fogsz kimaradni a kirándulásból. Elmegyünk mindketten, és kipótolom neked a hiányzó összeget.

Patroklosz elvörösödött, és szinte rögtön elhúzódott.

- Nem, Akhilleusz, ezt nem fogadhatom el. Még… még tőled sem.

- Ugyan már, februárban lesz a szülinapod is – kacsintott Akhilleusz. – Felfoghatod úgy is, mint elő-szülinapi ajándék. Hányszor lesz az ember tizenkilenc?

Patroklosz még mindig nem tűnt biztosnak a dolgában, és ezért nem is válaszolt. A fiú csöndben enni kezdett; Diomédész próbált némán, a fejével üzenni Akhilleusznak, hogy egyelőre ne forszírozza a dolgot, mert a végén még csak komolyabban megsérti Patrokloszt. Miután pár percig ment ez a néma eszmecsere az ételbe belefeledkező Patroklosz feje felett, Diomédész megpróbált bedobni egy semleges témát.

- Patroklosz, egyetértesz azzal, hogy ha a Roxfortba járnál, te Griffendéles lennél?

A srác teli szájjal is elmosolyodott. Mikor lenyelte a falatot, felnézett Akhilleuszra.

- Ezt meg honnan veszitek? Nem vagyok annyira bátor. Inkább Hugrabug.

Diomédész azonban kötötte az ebet a karóhoz.

- Hogyne lennél bátor! Mikor még év elején közösen fociztunk, emlékszem, többször is bátran kivédted Hektor tizenegyeseit. A többiek mesélték, hogy az ő rúgásai már jópár korábbi kapusnak csonttöréseket okoztak.

- Az nem bátorság – pirult bele a srác. Nyilván fogalma sem volt, mit kell tenni olyankor, ha valaki megdicséri. – Ez a dolgom… vagyis ez volt a dolgom kapusként. Nem csináltam semmi extrát.

- Diomédésznek pedig igaza van, szerintem is Griffendéles lennél – nézett a barátjára Akhilleusz. Aztán csintalanul elvigyorodott. - Én meg büszke vagyok a Mardekárra.

- Büszke? – szaladt ki Diomédész száján. – Azt hittem, megsértődtél emiatt.

- Mi miatt? - érdeklődött Akhilleusz, aztán megvonta a vállát. – Ravaszság, hírnév, dicsőség… nem hangzanak rosszul. Tartsatok önzőnek, de én szeretném, ha fennmaradna a nevem az utókornak.

×××

Diomédész az utolsó óra után hazafelé indult; de persze nem felejtette el, hogy vár rá az aulában az a bizonyos hirdetés. Ahogy gyorsan végigböngészte azt, megállapította, hogy csak a leglényegesebb információkat tartalmazza, de azt eléggé nagybetűkkel: a kirándulás konkrét időpontját, helyét, a tervezett menetrendet. Mivel több mint öt óra a repülőút, a tervezett indulás a kora hajnali órákban lenne, és csak a negyedik nap délelőtt jönnének haza; tekintve az iskolába járó gyerekek anyagi helyzetét, az sem volt túl meglepő, hogy a jelek szerint minőségi szállodában fognak megszállni.

Diomédész nem habozott túl sokat, még akkor sem, amikor meglátta a lap alján az árat. Majdnem négy teljes nap Mr. Láertiádésszal összezárva? Hmm, határozottan ínyemre van. Bár úgyis elcsábítom már hamarabb, február még nagyon messze van… de egy élmény lesz. Ja, meg megnézem a Yellowstone-t is, oda is el akartam menni már régóta.

Éppen próbálta felfirkálni a nevét a már meglévő névsorba (ahol eddig Helené, Párisz, Akhilleusz, Patroklosz neve szerepelt), amikor hallotta, hogy valaki levágja a táskáját a földre, éppen mögötte.

- Nem tudtam, hogy ennyire érdekel a föci.

Diomédész rögtön felismerte a hangot, és miután sikeresen felírta a nevét, arrébb ment, hogy Aeneasz is odaférjen. A görög srác egészen közel hajolt a papírhoz, alaposan végigböngészte a tartalmát. Közben folyamatosan buborékokat fújt a rágójából.

- Veled nincs egy lejátszatlan meccsem véletlenül? – érdeklődött felhúzott szemöldökkel Diomédész. Aeneasz mintha el is felejtette volna az egészet: csodálkozva meredt osztálytársára. – Még az első nyilvános meccsen azt mondtad, elfogadod a kihívást.

- Így volt, ez igaz. Nem hátrálok ki, csak azt hittem, már nem is emlékszel rá.

- Én mindig betartom a szavam. Ha nem is egyből, de betartom. – A fiú elgondolkodó fejet vágott, amíg Aeneasz gyorsan ráírta a nevét a kirándulós lapra. – Hmm… szereted a hamburgert?

- Ez most hogy jön ide? – hökkent meg Aeneasz. – Szeretem, persze.

Diomédész titokzatosan elmosolyodott.

- Találkozzunk jövő szombaton, a nyugati parknál lévő hamburgeresnél. Gondolom, tudod, melyik az. Én hozni fogok egy segítőt, talán többeket is, hogy szurkoljanak. Te is tegyél így. Bírót pedig… hát, kerítek majd valakit, aki pártatlan.

Aeneasz azonban még mindig elég értetlen arcot vágott.

- De miről van szó konkrétan?

- Majd meglátod. Szombat, délután három óra.