2017. február 2., csütörtök

Ain't nobody loves me better - 8. fejezet

Fandom: Iliász
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint
Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.
Megjegyzés: Kicsit hosszabb, mint a korábbi fejezetek, remélem, ez nem okoz majd gondot xD
Megjegyzés #2: Helené és Klütaimnésztra is ikertestvérek igazából, de a történetvezetés szempontjából inkább úgy döntöttem, hogy Klütaimnésztra jó pár évvel idősebb legyen.



Diomédész a következő hét péntekén már háromnegyed öt körül a tanári szoba körül szobrozott; azaz a radiátornak dőlve a telefonját nyomkodta, és bárki is jött el mellette, legfeljebb egy figyelmetlen, halk köszönésre futotta tőle. Ilyen későn természetesen már alig lézengett valaki az iskolában: még a végzősöknek is befejeződött már két óra körül minden, egyedül Meneláosz tartotta a bokszedzéseit ilyenkor, de azt is a tornateremben. Az egész folyosó olyan kihalt volt, mint akkor, amikor Diomédész legutóbb itt járt – ez pedig nem volt más, mint az az ominózus alkalom, amikor megpróbálta kilopni Meneláosz asztalából a dolgozat megoldókulcsát. Hát. Az is egy élménydús este volt.
Láertiádész mintegy öt perc késéssel érkezett, de azért legalább látszott rajta, hogy sietett. Diomédész nem minden hátsó szándék nélkül javasolta, hogy földrajz tanára menjen előre; azzal ugyan tisztában volt, hogy melyik a földszinti tizenkettes terem, de semmi pénzért nem hagyta volna ki azt az örömet, hogy hátulról is kigyönyörködhesse magát Odüsszeuszban. Ruhában is kellően szexi a feneke, hát milyen lehet még ruha nélkül? Csak ez a vacak farmer van rajta mindig, a múltkori edzős melegítőnadrág sokkal jobban állt neki.
A srác persze nem kalandozott el teljesen a valóságtól, és egy idő után kezdett feltűnni neki, hogy mintha… igen, mintha Mr. Láertiádész nem venné olyan szaporára a lépteit, mint általában. Az elmúlt pár hónapban többször is látta a tanárát a folyosón, többnyire Meneláosz társaságában, és ilyenkor az utóbbi mindig alig bírt lépést tartani vele - biztos volt tehát abban, hogy Odüsszeusz alapvetően nem járkál ilyen ráérősen. Diomédész egyedül azt nem tudta megmondani, hogy most miért csinálja ezt. Minden bizonnyal már rájött arra, hogy a zsenge diákjának milyen szándékai vannak ezzel az egész korrepetálás dologgal; kétségkívül az egyik legokosabb ember volt, akit Diomédész valaha ismert, és már előző beszélgetéseik alkalmával is látta rajta, hogy nem úgy viszonyul hozzá, mint év elején. Lehet, ez alkalommal csak azért ilyen lassú, mert most is zavarban van, és el akarja húzni az időt, amíg a terembe érnek – hátha addig kitalálja, mit kezdjen a szituációval. Diomédész persze kinézte volna belőle, hogy szándékosan csinálja a show-t, mert tudja, hogy Diomédész hátul őt nézi; nem ez lett volna a lehető legetikusabb magatartás tőle, de simán hihető. Istenem, hogy nem tudlak téged megfejteni még mindig! De ne legyen Diomédész Tüdeidész a nevem, ha nem fogom megpróbálni.

×××

A fiú hamar rájött, hogy Láertiádész görögórája hihetetlenül más, mint Helenéé. Egyrészt, Helené tankönyvekből fénymásolt kusza lapokból tanította őt, Odüsszeusz viszont már az óra legelején közölte, hogy pontosan milyen kiadású tankönyvet és munkafüzetet vár el Diomédésztől, amit legkésőbb következő órára hoznia kell. Azt is elmondta, hogy ő elsősorban a beszédre fogja helyezni a hangsúlyt az óráikon, és a könyvekből leginkább otthon fog dolgozni. Másrészt Diomédész várta, hogy a férfi előkapja majd a nyelvi szintfelmérőt, amit speciálisan számára készített, de csalódnia kellett; pár mondat után Odüsszeusz átváltott görögre, és óra végéig mindenféléről faggatni kezdte őt. A srác rettentően izgult: azon kapta magát, hogy olyan intenzitással keresi a megfelelő szavakat, hogy minden egyéb teljesen kimegy a fejéből. Közben persze maga sem értette ezt a viselkedését, hiszen korábban arra gondolt, hogy már a legelső órán fogja magát, és – ha látja Odüsszeuszon, hogy ő is vevő rá – egyszerűen lesmárolja őt. Nem volt nagy terv, az igaz, de minden megvolt hozzá, hogy sikerüljön. Diomédész már többször is érezte korábban, hogy Odüsszeusz zavart, mikor vele beszélget, ez pedig rossz jel nem lehetett. Most a férfi mégis olyan messze helyezkedett Diomédésztől, amennyire csak tudott: egy hosszabb pad két átellenes, rövidebb oldalán ültek - Diomédész még talán a kezét sem érte volna el, ha megpróbálkozik.
Mindenesetre nem próbálkozott, ideje sem volt. Miután túl voltak az egyszerűbb és semlegesebb témákon (család, iskola, barátok, hobbik), Odüsszeusz bekeményített: eddig is többször kijavította Diomédész hibáit, de miután áttértek a környezetszennyezés, felelős állattartás, halálbüntetés kérdéseire, egész mondatokat segített összerakni neki. Mire a hatvan perces óra véget ért, a tanuló már hatszor leizzadt, és a nagy izgulásban a feje is megfájdult.

- Είσαι εντάξει; - kérdezte Odüsszeusz. Eddig igen merev és rezzenéstelen volt az arca, mintha valami kínvallatáson ő lenne a börtönőr; Diomédész át tudta érezni a helyzetet. Most viszont láthatóan felengedett, a vonásai ellazultak, és újra ott volt az a furcsa, gyengédséggel vegyes zavartság a szemében, amit Diomédész már többször is tapasztalt, és korábban sem tudott hova tenni.
- Ναι, jól vagyok.
- Ne haragudj – mosolyodott el jóindulatúan Láertiádész, ahogy elkezdte összepakolni a maga elé kirakott papírjait és tollait. – Nem leszek mindig ilyen, de muszáj volt tudnom, hogy hol tartasz.
Diomédész összehúzott szemöldökkel próbálta kifürkészni a tanár gondolatait, de sehogy sem sikerült neki.
- Semmi baj. Helenével is sokszor beszélgettünk görögül, de ő… hát, nem dobott bele a mélyvízbe.
Odüsszeusz kissé szórakozottan bólogatott; közben nagy munkával a táskája belsejét tanulmányozta, majd pár másodperc múlva kihúzott onnan egy vastag paksamétát, ami össze volt fűzve.
- Igen, sejtettem. Egyrészt a szókincseden kell javítanunk, erre pont megfelelő lesz ez a lista. Témakörök szerint vannak rendezve a szavak, és minden órára két oldalnyit meg kell tanulnod.
- Két oldalnyit? – döbbent meg Diomédész, mire Odüsszeusz megforgatta a szemét.
- Először négyre gondoltam, de tudom, van más elfoglaltságod is, ezért elég lesz kettő. Számon fogom kérni tőled szóban. Ezen kívül a kiejtéseden is csiszolnunk kell még így az elején… tudom, az angol az anyanyelved, és nem várok tökéletes akcentust, de szeretném, ha igyekeznél. Gyakorolj a barátaiddal, és a szüleiddel is esetleg, ha ők beszélnek görögül.
Diomédész nem tudta visszafogni magát még a tanár jelenlétében sem; gúnyosan felhorkantott a szülei említésére, és karba tette a kezét.
- Ja, anya majd pont görögül fog velem beszélgetni, mikor kéthetente egyszer benéz a szobámba, hogy élek-e még.
Láertiádész várt pár másodpercig. Aztán zavartan pislogott.
- Nem vagytok jóban, értem. És az édesapád?
- Ő meg kábé havonta jár haza, és akkor is csak azért, hogy leszidjon. Vagy a jegyeim nem tetszenek neki, vagy a kinézetem, de legújabban az a kedvenc témája, hogy a legjobb barátom és én titokban együtt vagyunk. Ami amúgy egyáltalán nem igaz.
Odüsszeusz beharapta az ajkait, és látszott rajta, hogy szégyelli magát, amiért felhozta ezt a kényes témát.
- Öhm… értem. Sajnálom.
- Ne sajnálja, mert nem tud vele mit kezdeni – horkant fel a srác, aztán fel is pattant a székből. Vállára vetve az iskolatáskáját, elindult az ajtó felé; a tanár követte. – Majd ha magának is lesz gyereke, na azt ne hagyja egyedül. Irtó szar érzés… mondjuk egy szar apától mit is várhat az ember?

Odüsszeusz láthatóan már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a következő másodpercben be is csukta. Kissé meg is rázta a fejét, mintha a rossz gondolatait akarná kiűzni onnan. Vagy egy teljes percig álltak ketten a terem ajtajában, némileg közelebb, mint az előbb, de még mindig nem elég közel; a lehető legtermészetesebb dolog volt, hogy szinte rögtön megtalálták egymás tekintetét. Diomédész azon kapta magát, hogy nem bánja.
- Hmm, úgy látom, az anyanyelveden is tudnék neked mit tanítani – köhintett végül Odüsszeusz, ezzel mintegy feloldva a hirtelen keletkezett csendet. Diomédész játékosan felvonta a szemöldökét, és incselkedve közelebb lépett a tanárhoz.
- Magának megengedném. Hogy tanítson.
Odüsszeusz állta a tekintetét, és ez Diomédésznek nagyon tetszett - bár eléggé összezavarta őt. A múltkor is az a kis fiaskó a fiúmosdóban… Láertiáész egyszer hűvös vele, máskor meg akarja érinteni, aztán megint hűvös. Egyszerűen nem lehet kiigazodni rajta. Diomédész az egész görögórán érezte, hogy Mr. Láertiádész mintha szándékosan próbálná fitogtatni a tanárságát; szigorú volt vele, folyton kijavította, és ha Diomédész egyszer-egyszer nyeregben érezte magát, mert a légkör ellazult, bedobott valami nehéz témát. Mintha direkt Diomédésznek akarna keresztbe tenni. Ami persze hülyeség lenne tőle, hiszen ő vállalta el a tanítását, nem lett volna kötelező. Mégis… a fiúnak fogalma sem volt, Odüsszeusz fejében mik járhatnak, és ez azért kicsit megijesztette.  Sosem találkozott még ilyen kiismerhetetlen fickóval.
- Jövő pénteken találkozunk – mondta búcsúzóul, kissé hidegen Odüsszeusz, és elszakította a tekintetét a másikról. Diomédész úgy próbálta oldani a hangulatot, hogy elvigyorodott.
- Dehogy pénteken, csütörtökön lesz földrajz.
- Hogy is felejthettem el – forgatta a szemeit Láertiádész, kissé talán bosszúsabban, mintsem egy olyan tanárhoz illene, aki amúgy imádja a tantárgyát. – Akkor csütörtökön találkozunk.

Mikor a tanár elsietett a folyosón, Diomédész hosszan utánanézett. Hiába, nem bámulta ki magát eléggé óra előtt.

×××

 Diomédész szombat délutánra összecsődítette a hamburgerező elé a fél focicsapatot; igazság szerint egyedül Idomeneusznak és Antilokhosznak szólt, de ők aztán véletlenül elkottyintották a többieknek, és így rajtuk kívül ott volt a szeplős Episztrophosz a tesójával, Szkhediosszal együtt, valamint Mérionész, Níreusz, Thoász, Menesztheusz, Agapénór, sőt még a nem túl kellemes modorú Philoktétész is. A srácok kettesével-hármasával érkeztek, és folyamatosan Diomédész körül zsongtak: mikor megtudták, mi lesz a kihívás, hamar bevették magukat a hamburgerezőbe. Szerencsére a kis, nem túl népszerű étteremben kevesen voltak, így a leghosszabb asztal fal melletti oldalát végig el tudták foglalni: a csinos felszolgálólány Diomédészre kacsintott, mikor kiosztotta az étlapokat a csapatnak. A srác kihívóan visszamosolygott.
- Most egyétek tele magatokat, srácok, mert szerintem utána se én, se ti nem fogtok egy falat hamburgert se enni. Egy darabig legalábbis – summázta Diomédész.
- Van még hely?
Diomédész felnézett. Akhilleusz vékony alkatához képest egy nagyjából három számmal nagyobb, bordó pulcsit hordott, ami laza eleganciával takarta el a szakadt, néhol divatosan tépett farmerját. Hosszú haja ezúttal ki volt engedve, és még a szokásosnál is fényesebb volt: egy vastag, fonott tincs futott végig az isteni szépségű fiú vállán. Minden bizonnyal ezt a mellette zavartan álldogáló, teljesen átlagos ruhákba öltözött Patroklosz fonhatta.
- Húzzatok ide pár széket – válaszolta Diomédész, és amíg a többi srác az étlapot vitatta meg jó hangosan, nem bírta megállni; vigyorogva közelebb hajolt az asztalon Péleidészékhez. – Akhilleusz, mióta nem telik neked kabátra? Szívesen kisegítelek.
Akhilleusz felhorkant, és úgy nézett Diomédészre, mint egy híres divattervező nézhet az utca szakadt koldusára. Annyi jó modora azért volt, hogy egy negédes mosolyt erőltetett az arcára.
- Nem akartam elrontani az outfitemet. Problémád van?
- Nem, dehogy – húzta el a száját a srác. – A hajad is nagyon csinos, Patroklosz legközelebb akár virágot is fonhatna bele.
Akhilleusz rosszallóan Patroklosz csuklójára tette a kezét, ezzel is mintegy jelezve, hogy ne válaszoljon az undok megjegyzésre. Patroklosz azonban akkor sem tudott volna válaszolni, ha akar: ebben a percben ugyanis megszólalt az ajtón lévő szélcsengő, és Aeneasz sietett be a kis étterembe, nyomában számos kíséretével: ott volt természetesen az unokatesó, Hektor (Párisz szerencsére hiányzott), de megjelent még Glaukosz, Meleagrosz, Pandarosz, és négy olyan srác is, akik alsóbb évesek lehettek, mert Diomédész nem ismerte őket, csak látásból.  

- Bírót hoztál? – hangzott Diomédész kérdése, mikor az eddig ülő barátai felálltak, és farkasszemet néztek az ellenséggel. A hamburgerezőben alig pár vendég étkezett ilyenkor, de ők is, sőt, a felszolgálók is érezték, ahogy szinte késsel lehet vágni a feszültséget a két csapat között.
- Nem tudtam, ki lenne pártatlan – vallotta be Aeneasz, ahogy elfogadta Diomédész jobbját, és kezet rázott vele röviden. Ezután a két fiú leült, egymással szembe: ez úgy tűnt, a többieknek is jel volt, hogy helyet foglalhatnak, és levehetik a kabátjukat.
- Javasoltam, hogy hozzuk Helenét – fűzte hozzá Hektor, aki Aeneasz jobbjára ült. – De…
- Ő nem számít pártatlannak – vágta rá a kelleténél kissé temperamentumosabban Akhilleusz, aki elég viccesen nézett ki így klikkvezető létére egy rozoga hordozhatós széken ülve, keresztbe tett karokkal. Ennek ellenére mégis volt annyi méltóság benne, hogy mikor beszélt, mindenki elhallgatott. Farkasszemet is néztek Hektorral, az illőnél jóval hosszabb ideig.
- Jól van – bocsátotta előre Diomédész, elejét véve annak, hogy a két fiú egymásnak essen. A torkát köszörülte, ahogy végigjártatta tekintetét az immár szinte alig pusmogó társaságon; szerencsére éppen ekkor ért oda hozzájuk az egyik felszolgálóhölgy, és a srác kihasználta az alkalmat. – Gondolom, sejtitek már, hogy mi lesz a kihívás… mindenesetre megkérném ezt a kedves hölgyet, hogy ismertesse az étlap végén található extra burger ajánlatot.
A szőkeség fáradtan, de tőle telhetően azért kedvesen sorolta:
- Ha ötven perc alatt megesztek tíz hamburgert, és három nagy krumplit, nem kell kifizetni a menü árát, sőt, adunk egy nagy adag csokis fánkot ajándékba. A szabály annyi, hogy egy embernek kell megennie mindent, és szigorúan ötven percen belül.
Aeneasz hitetlenkedve nézett a lányra, majd Diomédészre.
- Tíz hamburgert? Egyedül?
- Többször is végigcsináltam már hasonló kihívást – büszkélkedett Diomédész. – Pofonegyszerű feladat. Egy segítő van, aki kicsomagolja neked a hamburgereket és a krumplit, de ezen kívül mindenki más csak szurkolhat.
- Nem mondtad, hogy éhgyomorra jöjjek. Ez így nem fair – erősködött Aeneasz.
- Én is ettem reggelit, mert sejtettem, hogy panaszkodni fogsz – sóhajtott fel Diomédész tettetett drámaisággal. Aztán megfogta a mellette ülő Idomeneusz vállát. – Idomeneusz lesz az én segítőm.
- Menni fog – suttogta Hektor a rokonának, majd bátran hátba veregette a (most már) meglehetősen kedvetlen Aeneaszt. – Itt vagyok melletted, segíteni fogok. Mindenki más meg szurkol. Minden oké lesz, hallod?
Aeneasz nyelt egyet.

×××

Úgy a hetedik hamburger után kezdtek igazán elfajulni a dolgok. Diomédész nagyon hálás volt a srácoknak, amiért igyekeztek túlharsogni a másik csapatot, és jobbról-balról mind csak biztatást és barátságos hátba veregetést kapott; a helyzet azonban kezdett egyre inkább kiéleződni, már csak azért is, mert Aeneasz jól láthatóan a szivárvány minden - arcon lehetséges - színében játszott már. Szegény srác nagy elánnal vetette bele magát, és lelkesedése, meg a többiek szurkolása átvetette őt a kezdeti nehézségeken – aztán jött az ötödik, hatodik, hetedik hamburger, tele hússal, zöldséggel és majonézzel. Diomédész becsületére legyen mondva, legalább finom volt.
- Miért csak ti esztek, mikor ebédidő van? – méltatlankodott hangosan Aeneasz balján Glaukosz. Diomédész maga is kezdte úgy érezni, hogy lassan túlteljesíti magát, de azért nem kerülte el a figyelmét, hogy az általában jámbor Aeneasz szinte felnyársalta tekintetével Glaukoszt.
- Szerintem Aeneasz szívesen odaadná neked a többi hamburgert – vetette fel Akhilleusz, akinek a szája szélén apró mosoly bujkált, főleg az ellenség nyomorát látván. A felszolgálólány, aki az elmúlt percekben oda-odapillantott rájuk, hogy szabályosan folyik-e a verseny, közölte, hogy tizenöt percük van még a kihívás teljesítéséhez.
- Hajrá, Diomédész, meg tudod csinálni! – örvendezett Idomeneusz.
És tényleg minden jel erre mutatott. Aeneasz majdnem egy egész krumplival és egy fél hamburgerrel le volt maradva, és ahogy Diomédész diadalmasan betömte a szájába a nyolcadik burger maradékát is, a csapata olyan hangos üdvrivalgásban tört ki, hogy minden bizonnyal odakint is hallani lehetett.
Aeneasz jó hangosan felsóhajtott, de határozottan beleharapott a Hektor által kicsomagolt újabb hamburgerbe. A falat sokáig a szájában maradt, és már többen kezdtek aggódni, hogy Aeneasz képtelen lenyelni többet, és az eddig benyelt étel is távozni fog hamarosan belőle – a srác azonban erőt vett magán, és lenyelte. Üdvrivalgás tört ki a kollégisták táborában; ekkor azonban, mintegy isteni közbeavatkozásként, megszólalt Aeneasz zsebében a telefon.
- Mi? Ne már. – Aeneasz elpirult, ahogy a vonal túlsó végén egy magas, női hang replikázni kezdett. Diomédész sosem látta még a srácot elpirulni. – Nem, anya, nem érek rá. Fontos programom van.
- Anyuci biztos hiányolja már – gügyögte Philoktétész, ahogy a rendkívül piros arcú, de vigyorgó Agapénórral lepacsizott.
- Fogd be, oké? – mordult fel Aeneasz, a telefont azonban nem tartotta el magától; ennek következtében kissé elfordulva sűrű magyarázkodásba kezdett. – Ne haragudj, anya, nem neked… hmm… persze, én mondtam, hogy bármelyik hétvégén eljöhetsz meglátogatni, de most éppen… komolyan itt vagy?!
- Most folytatod a kihívást, vagy nem? – gúnyolódott Idomeneusz, Diomédész azonban leintette; bár a többiek folyamatosan kiáltoztak neki és biztatták, ő maga is tartott egy kis pihenőt. Gondolta, kivárja, mi lesz a vége ennek az egésznek. A hamburger a kezében nem szalad el.
Aeneasz arca már teljesen vörösben játszott, ahogy a füléhez szorította a telefont.
- Hogy hol? Hát egy hamburgerezőben, egy kihívást teljesítek… de ide ne gyere, oké? – A srác halkabbra vette a hangját, és szégyellve suttogta. – A barátaimmal vagyok, és… ne. Anya, komolyan, ne. Nincs bajom, esküszöm. Nem, nem keveredtem bajba. Nem, nincs itt Párisz, nyugi.
A következő pillanatban Aeneasz felállt, majd égő arccal közölte a többiekkel, hogy az édesanyja az iskola előtt várja őt, és jobb, ha nagyon siet, mert különben a nő képes idejönni és elrángatni őt.
- Ezt értsem úgy, hogy feladod? – emelte meg a szemöldökét Diomédész kérdően, és jól látható diadallal az arcán hátradőlt
- Értsd, ahogy akarod – sietett közölni a fiú, majd gyorsan felkapta a kabátját és a táskáját. Több kollégista is megfogta a kezét, nagyon erősen (és nem túl kedves szavakkal) kiemelve, hogy nem húzhat el az anyjához éppen most, hiszen az egész ellenség rajtuk fog röhögni hetekig; Akhilleusz túlontúl dicsőséges vigyoráról pedig még szó sem esett.
Aeneasz azonban ellenkezett.
- Sajnálom, srácok, de nem ismeritek az anyámat. - És bocsánatkérően Diomédészre nézett. Ekkor eszébe jutott a menü, és gyorsan lerakott az asztalra, Diomédész elé egy rakat pénzt. – Ha jól emlékszem, ennyibe kerül az én részem. Kvittek vagyunk?

Diomédész röviden bólintott. A csapata hamarosan azon kapta magát, hogy egyedül vannak a kis hamburgerezőben: Aeneasz után elszállingóztak Hektorék is, nem hagyva maguk után mást, csak kiábrándultságot és szégyent. Diomédész vigyorogva beharapta az ajkait.

×××

A kávé már hideg volt, és sokkal egyszerűbb, mintsem az ember december huszonötödikén kívánta volna. Tüdeusz ifjú gyermeke nem fáradt azzal, hogy kimenjen a konyhába megmelegíteni. Alapvetően hányingere volt a bejárónő által felaggatott giccses karácsonyi díszekből a házban, nem is beszélve a plafonig érő karácsonyfáról a hallban, amit szintén a személyzet díszített fel. Igaz, az ajándék alatta elég bőkezű volt – a fiút mégsem tudta érdekelni sem az újabb hitelkártya, tömve súlyos pénzekkel, sem az az ajándékutalvány, amit az édesanyjától kapott ruházkodási célokra. Az egész olyan volt, mintha sem Tüdeusz, sem Déipülé nem erőltette volna meg magát… nyilván fogalmuk sem volt, mire van a fiuknak szüksége, de még csak nem is próbálkoztak. Diomédész titokban örült, hogy a karácsonyra és januári szülinapjára összevont ajándékot kap: hiszen így elég egyszer eljátszani a mosolygós köszi-anyu-apu-én-is-szeretlek-titeket-mi-egy-család-vagyunk jelenetet. Diomédész sosem vett nekik semmit, karácsonyra sem, mert nem gondolta, hogy érdemes lenne; a felnőttek pedig elnézték ezt neki, hiszen gyerek volt. Azaz egy hónapon belül tizennyolc éves lesz, de akkor is, még gyerek, nem lehet tőle elvárni, hogy gazdag ajándékokkal halmozza el a családját.
- Én sem tudlak gazdag ajándékokkal elhalmozni – vallotta be Szthenelosz a telefonon.
- Mit beszéltünk meg, Szthenelosz?
- Egy tábla csoki, tudom. – Diomédész szinte látta maga előtt, hogy Szthenelosz megforgatja a szemeit. Még évekkel ezelőtt jöttek fel ezzel a megoldással, mert Diomédész mindig többet adott, mint azt a másik viszonozni tudta volna, és emiatt többször veszekedtek. Így született a megállapodás, hogy mindketten csak csokit küldenek egymásnak a különböző alkalmakra.  – Amúgy mi van veled? És mi van azzal az Odüsszeusszal? Sikerült már kefélni vele?
Diomédész hallgatott egy darabig, és ivott egy kortyot a hideg kávéból.
- Ott vagy még?
- Igen, persze. És nem, nem mondhatnám, hogy sikerült. Tudod, meséltem, hogy az első órán milyen hidegen bánt velem… a következő két óra azért jobb volt, többször nevettünk is, és elég jól el tudja magyarázni azokat a nyelvtani részeket, amiket Helené nem tudott. A baj az, hogy… nem tudom, nem merek lépni.
- Te? – döbbent le Szthenelosz. – Te nem mersz lépni? Jézusom, Diomédész, tavaly nyáron a saját szememmel láttam, ahogy két ikercsajt az utcáról befűztél tavaly. Egyszerre.
Diomédész felhorkantott, és kicsit halkabbra vette a hangját.
- Nem a bátorságommal van probléma. Ugye megvan még a Hektoros fiaskó? Hetekig csicskáztattak a többiek, pokol volt. Láertiádésszel nem jutok el idáig. Nem fogok bepróbálkozni úgy, hogy nem tudom legalább hetven-nyolcvan százalékra, hogy bír engem. – A fiú kétségbeesetten beharapta az ajkait. – Nem vagyok olyan hülye, hogy az ellenségemnek akarjam őt. Az osztályról nem is szólva.
- Jó, rendben – ismerte be Szthenelosz. – Tényleg nem egyszerű a helyzet.
Diomédész elhúzta a száját, de elgondolkodni már nem tudott. Az ölében tartott laptopon látta, hogy a Facebookon üzenete érkezett: mint kiderült, nem mástól, mint Helenétől. A fiú lehunyta a szemét egy pillanatig, de rövid hezitálás után visszaírt neki.

Helené:
szia! :) nagyon boldog karácsonyt!

Diomédész:
köszönöm szépen, neked is

Helené:
nincs kedved átjönni hozzám? tudom, biztos karácsonyoztok a családdal, de anyával meg a tesóimmal annyi mézeskalácsot sütöttünk, hogy nem bírjuk mind megenni. csak ugorj át egy tíz percre, szívesen adok J

Diomédész hamar elköszönt Szthenelosztól. Igazából fogalma sem volt, mit tegyen a lánnyal. Elfogadja az ajánlatot vagy sem? Eddig úgy volt, hogy csak ideiglenesen függeszt fel minden kapcsolatot vele, hátha az majd elé áll és bocsánatot kér… úgy tűnik, mintha most pont erre készülne - vagy csak meg akarja venni a barátságát egy kis sütivel. Ami elég nehéz lesz, tekintve, hogy Diomédész alapvetően nem annyira édesszájú, viszont cserébe laktózérzékeny. Persze azért az igyekezet számít.

Diomédész:
de igen, felöltözök rendesen és olyan fél órán belül ott leszek J

×××

Helenéék háza már ismerős volt korábbról – bár a srác sosem járt még bent, legfeljebb a kapuig hozta osztálytársát. Délután öt óra lévén már kezdett sötétedni, és miután Diomédész kiszállt a kocsijából a ház előtt, először kissé tanácstalan volt. Látta persze, hogy a meglehetősen egyszerű, kétszintes családi ház emeletén ég a villany, de lentről semmilyen zajt vagy világosságot nem észlelt, és először a csengőt sem találta meg, az utcai lámpa ugyanis odáig nem ért el. Végül sikerült benyomni az ajtó melletti sötét területen a gombot, ami felett névtábla is volt; ezt azonban ideje már nem volt elolvasni, mert ekkor valaki ajtót nyitott.
A küszöbön egy meglehetősen kerek arcú, barna hajú, kontyos asszony állt: kissé kerekded formái jól álltak neki, bár az összképet némileg elcsúfította az átlagos otthoni öltözet, illetve a derekára szorosan ráerősített, karácsonyi mintás konyhai kötény. Ettől függetlenül azonban mégis kellemes benyomást keltett Diomédészben, ahogy pár tincse kiszabadult a kontyból, minden bizonnyal a kemény munkában.
- Jó napot, asszonyom, Helenéhez jöttem.
A rövid és tömör bemutatkozás után Diomédész azt várta, hogy a nő faggatózni kezd, de csak elmosolyodott. Ekkor pont olyan kis gödröcske jelent meg az állán, mint Helenének.
- Igen, Helené mondta, hogy jössz. Diomédész, ugye? Örülök, hogy megismerhetlek – mondta, és barátságosan kezet nyújtott. – Én Léda vagyok, Helené anyukája.
Ezzel Léda bevezette Diomédészt a házba. A rövid és keskeny előszoba után bejutottak a nappaliba, ami nagyon egyszerű és otthonos volt: letisztult, világos bútorokból állt a nagy része, leginkább skandináv-stílusú bútorokból összeválogatva. Ennek ellenére látszott, hogy a helyiség a családi élet színtere, hiszen a falakon, és a meleget ontó, igazi kandalló párkányán sorban mindenféle bekeretezett kép állt, amiken látszott Helené és tesói. Természetesen a karácsonyi díszítés sem hiányozhatott: az egyik sarokban egy nagyobb faállványon kisebb műfenyőfa volt alaposan feldíszítve gömbökkel, fahéjjal, naranccsal.  A fotelok, kanapék a nappali közepén foglaltak helyet, és meglehetősen nagyok és fehérek voltak – továbbá olyan kényelmesnek tűntek, hogy a fiú legszívesebben azonnal levetődött volna rájuk. A kanapék és fotelek előtti tévén most is ment éppen valami karácsonyi zenei műsor, bár úgy tűnt, senki nem nézi.
Léda éppen azt javasolta, hogy Diomédész menjen csak fel az ikrek szobájába, mert ott van most Helené; az említett azonban éppen ebben a pillanatban jelent meg a gyönyörű, míves korlátos falépcső tetején. Bár otthoni melegítőben és norvég mintás pulcsiban volt, mégis szemkápráztatóan nézett ki. Szinte szaladt lefelé, hogy végre a karjaiba zárhassa barátját.
- Diomédész! – sóhajtotta Helené, ahogy a fiú nyakába ugrott, és megölelte őt. Olyan szorosan, hogy a srác alig kapott levegőt. – Annyira reméltem, hogy eljössz!
- Hé, hé, azért lassabban… ha megfulladok, nem tudom megenni a mézeskalácsodat. – Helené gyorsan hátralépett, de mikor az édesanyja távozott a konyha irányába, reményteljesen elmosolyodott. – Bár igaz, így sem tudom valószínűleg, mert laktózérzékeny vagyok. Ha még emlékszel.
- Ó. Egy-két darab azért belefér. Vagy viszel haza a szüleidnek.
- Nahát, ő az új pasid? – tűnt fel egy bozontos, lenszőke hajú, meglehetősen izmos srác a lépcső tetején; egyik kezében távirányítót, másikban egy hatalmas chipses tálat tartott. Ahogy leszaladt a lépcsőn, Diomédész lélegzete egy pillanatra elállt: a huszonévesnek látszó srác nem igazán hasonlított külsőleg Helenére, igaz, viszont mégis rettenően vonzó volt. – Reméltem, hogy Páriszt dobod. Véleményem szerint bölcs döntés volt.
- Diomédésszel csak barátok vagyunk – pirult el a lány, ahogy felnézett a vigyorgó bátyjára, és játékosan beleöklözött annak vállába. Ehhez kissé fel kellett ágaskodnia, mert a másik legalább húsz centivel volt magasabb nála.
- Legjobb barátok, igazából – tette hozzá Diomédész, mire a lány arca teljesen ellágyult.
- Diomédész, ő itt a bátyám, Kasztor.
- Üdv – nyújtott kezet Kasztor egy százwattos vigyorral, Diomédész pedig, kissé kábultan ugyan, de elfogadta. – Nyugi, nem kell szégyenkezned, más heteroszexuális férfiak is elpirultak már, mikor így néztem rájuk.
- Ne nézz így senkire – utasította őt helyre Helené, szemrehányó tekintettel. - Hányszor mondtam már? Nem szabad a külsőnkkel visszaélni.
Kasztor játékosan, de kissé gúnyosan a szemét forgatta, és hátba bökte a kissé sokkos Diomédészt. Ó, hogy ennek a családnak ez a legnagyobb problémája. De jó nekik.
- Nahát, még a hugi oktat – gúnyolódott Kasztór, de azért szeretetteljesen átfogta Helené derekát, és közelebb húzta magához, hogy szorosan megölelje. – Amúgy nem Diomédészt jöttem köszönteni. Polüdeukész küldött, hogy megkérdezze, mikor lesz kész a vacsi. Tudod, már lassan unjuk a chipset meg a mézeskalácsot.
Helené megütközve nézett a testvérére.
- Anyáékkal egész délután a konyhában robotoltunk. Odadughattátok volna a képeteket, hogy kell-e segíteni valamit, akkor talán hamarabb kész lenne az étel.
Mintha tudta volna, hogy róla beszélgetnek, Léda hirtelen ott termett; talán anyai megérzésének köszönhető, talán a sokéves gyakorlatnak, mindenesetre hamar közölte, amit a fia tudni akart: pár perce vették ki a húst a sütőből, elméletileg minden készen áll az ünnepi vacsorához.
- Diomédész, drágám – fordult az asszony a fiú felé egy kedves, meleg mosollyal. – Ha már úgyis eljöttél ilyenkor, nincs kedved velünk vacsorázni? Persze ha a családoddal szeretnél lenni ilyenkor, azt is megértem, az a természetes.
A srác hirtelen köpni-nyelni nem tudott.
- Én… köszönöm, de nem akarok kellemetlenkedni. Ez egy családi vacsora, nem hiszem… nem hiszem, hogy beleillek a képbe.
- Pedig ez egy jó ötlet – virult fel Helené arca, ahogy közelebb lépett Diomédészhez. – A csirke extra finom lett, én magam fűszereztem. És van fetás saláta, a legjobb dolog a világon… nem is beszélve a temérdek mézeskalácsról. Na, Diomédész, kérlek, maradj!
Diomédész lefagyva álldogállt egy darabig, magában latolgatva a lehetőségeket. A legbiztosabb lenne nemet mondani, hiszen az apja most otthon van, és ki tudja, milyen jelenetet rendez később, ha megtudja, hogy a fia jobban érzi magát az egyik osztálytársánál, mint otthon… és ha őszintén be akarta ismerni magának, nem is volt biztos benne, hogy jót tenne neki ez a nagy családi ebéd, amiben kívülállóként venne részt. Fogalma sem volt, hogy érezné magát egy ilyen bizalmas, intim közegben. Közben pedig ott volt benne, érezte, hogy nem esne jól ezek után visszamenni a villájukba, és bezárkózni a fehér falak mögé. Egyedül. Miközben az anyja a barátnőivel trécsel telefonon a szomszédban, az apja meg valamelyik undorító szeretőjét dugja valamelyik szomszédban. A kurva életbe, az a nyomorult videójáték megvár holnap is.

×××

A vacsora hamarabb eltelt, mintsem a fiú gondolta volna: olyan jól elbeszélgetett a vele szemben ülő ikrekkel, hogy Diomédész azon kapta magát, már a desszertnél tartanak, és alig fér belé valami. Igaz, nehéz is volt a kajára úgy koncentrálni, hogy Kasztor folyamatosan idióta faviccekkel terhelte az egész családot, a kissé érettebbnek tűnő (és még az öccsénél is izmosabb, pedig az nagy szó) Polüdeukész pedig szívesen mesélt mindenféle történetet arról, hogyan is lett belőle profi ökölvívó; bár még az olimpiára nem sikerült kijutnia, de egy éve új edzőt szerzett, és úgy hiszi, hamarosan megtörténhet akár az is. Kasztor aztán kicsit heccelte őt ezzel a témával, de Diomédész látta rajta, hogy nem gondolja komolyan: látszott, hogy nagyon szoros a kapcsolat a testvérek között. És ez nem csak Kasztorra és Polüdeukészra értendő, hanem az ikrekre és Helenére is. A lány tájékoztatta korábban Diomédészt arról, hogy a bátyjai Los Angelesben laknak, és nagyjából csak az ünnepekkor jönnek haza. Nem is csoda, hiszen már mindketten huszonhárom évesek, megvan a saját életük.
- Ó, mit nem adnék, ha egyszer valamelyikük hazahozna egy rendes lányt – sóhajtotta Léda, ahogy diszkréten megtörölte a száját egy szalvétával. Törődően a férjére, Tündareószra nézett, aki biztatásul megfogta a nő kezét.
- Eljön annak is az ideje, drága. Had élvezzék az életet, fiatalok még.
- Tündareósz nagyon jól mondja – hangsúlyozta ki Kasztor. Diomédésznek nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú nem apának szólította a házigazdát, de nem akart rákérdezni. – Én személy szerint nem akarom lekötni még magam, felesleges nyűg lenne a nyakamon egy párkapcsolat.
- Ámen – sóhajtotta Diomédész, ahogy elvett a nagytányérről még egy citromos szeletet. Helenéék szomszédasszonya valami jósnő lehetett, mert éppen tegnap hozta át nekik ezt a tejmentes finomságot.
- Én nyitott lennék rá, anya. – Polüdeukész lazán vállat volt. – De eddig nem találkoztam senki olyannal, aki tartósan is lekötné a figyelmemet. Meg amúgy sem nagyon érek rá magánéleti dolgokra, most az edzések az elsők.
- Nagyon helyes – bólogatott Tündareósz. A felesége kissé csúnyán nézett rá. – Most mi az? Láttad őt te is edzeni. Könnyen olimpikon lehet belőle, ha van elég kitartása és szorgalma... jobb is, ha hagyja egyelőre a lányokat, ne terelje el semmi a figyelmét a munkájáról. Családot alapítani ráér még, de híres sportoló nem lesz az ember idős korában.
- Igen, tudom, de akkor is… aggódok értük – ismerte be az asszony, ahogy a világ minden szeretetével a fiaira nézett. Diomédész megint érezte a gyomrában azt az undok kis érzést, amit mindig annyira utált, de sosem tudott tőle megszabadulni, ha boldog családok közelébe került. – Mi van, ha véletlenül magukra gyújtják a konyhát, és nincs ott, aki segítsen? Vagy egyszerűen csak lefordítva hagynak egy forró vasalót? Vagy… összekeverik a színest a feketével, és rosszul mossák ki a ruhákat?
- Édesem, mindketten felnőtt emberek.
- Rendben, de megtörténhet.
- Megtörténhet, de minden bizonnyal tudják kezelni.
- És ha nem? Én ilyen messziről hogy segítsek nekik?
- Ha nem haragszotok – köhintett Helené, majd felállt az asztaltól. – Megnézem, ki az.
A házaspár kissé értetlenül pislogott: minden bizonnyal a nagy eszmecserében nem tűnt fel nekik az, hogy már vagy egy perce kitartóan csenget valaki. Egy nagyon türelmetlen valaki. Az étkező egy boltíves ajtóval az előszobából nyílt, így hallani lehetett a bejárati ajtó nyitódását, majd Helené cseppet sem leplezett döbbenetét.

- Öhm… te mit keresel itt?
- Nem látogathatom meg a családomat karácsonykor?  - A meglepően alacsony, de kétségkívül női hang kissé flegma volt, talán még az ajka is lekonyult beszéd közben. - Ejnye, hugi, kezdesz udvariatlan lenni. Amikor én az Ilionba jártam, még tanítottak illemet.
Valami suhogást lehetett hallani, az ismeretlen nő tehát – aki ezek szerint Helené nővére lehetett, bár Diomédész csodálkozott ezen, mert a lány sosem beszélt arról, hogy az ikreken kívül más testvére is van – minden valószínűség szerint felrakta a kabátját az előszoba fogasára. A következő pillanatban már lejtett is be az étkezőbe, olyan diadalmas mosollyal, mintha valami császárnő lenne. Mondjuk ez nem állt túl messze az igazságtól: szinte fiúsan rövid, barna hajával, nagy szemeivel és tökéletes tusvonalával majdnem olyan szép volt, mint a húga, bár az arcán volt valami ellenszenves, amit Diomédész nem tudott volna megfogalmazni.
- Heló, család! Hogy vagytok mostanában?
Léda kisvillát tartó kezei egy pillanatra megálltak a levegőben; a nő hitetlenkedve nézett fel a lányára, majd már állt is fel, hogy szorosan magához ölelhesse.
- Klütaimnésztra, édesem!
Amíg mindenki túl volt a lelkes ölelkezésen (Helené részéről ez valamiért nem volt olyan lelkes), Diomédész azon gondolkodott, hogy vajon honnan ismerős neki ez a név. Klütaimnésztra. Valahol már biztos hallotta. Pedig nem gyakori név.
- Nahát, nővérkém, hogyhogy megtiszteled szerény hajlékunkat egy látogatással? – forgatta a szemeit Kasztor, amint mindenki leült, és Léda sikeresen rátukmálta idősebb lányára a húst meg a salátát. - Úgy eltűntél, hogy azt hittem, már rég a hatvanas, gazdag pasiddal úszkálsz a Seychelles-szigeteken.
Klütaimnésztra lesajnálóan nézett az öccsére.
- Oké, befejeznétek végre már ezt a lemezt? Látjátok, ezért nem jövök, csak kétévente egyszer.
- Ami így is nagyon szép teljesítmény, mert a drága nővérem ebben a városban lakik – magyarázta kissé ingerülten Helené Diomédésznek; de közben azért Klütaimnésztrával nézett farkasszemet. – Jöhetne persze bármikor, de az erkölcstelen vállalkozása annyira lefoglalja, hogy eszébe nem jut a családja felé nézni, maximum szökőévben.
- Ez sértés, Helené – húzta fel az orrát az említett, miközben megkóstolta a salátát. Az eddig csendben ülő Diomédész persze rögtön érdeklődni kezdett, így szinte azonnal a mellette ülő nőnek szegezte a kérdést:
- Pontosan mi is ez a vállalkozás?
Klütaimnésztra pupillái kitágultak – mintha csak most vette volna észre, hogy egy rendkívül jóképű, tizenhét éves fiú ül éppen mellette. Aki persze teljesen volt idegen számára, de ez őt sosem foglalkoztatta.
- Informatikus a végzettségem, és jelenleg egy online randioldalt üzemeltetek – kacsintott kihívóan a nő Tüdeidészre. Az nyelt egyet, és mivel Klütaimnésztra átható, szexis tekintetétől kezdte kényelmetlenül érezni magát, a vele szembeni ikrekre nézett, akik… nem kevésbé néztek ki szexisnek. Utálom ezt a családot.
- Igen, randioldalt üzemeltet – fűzte hozzá Helené nyersen. – Gazdag házas embereknek, akik szeretőre vágynak.
Klütaimnésztra drámaian felsóhajtott.
- Semmi illegálisat nem csinálok, viszont bőven megélek belőle, és élvezem is. Ki ne vágyna ilyen állásra? – Mikor Kasztor felhorkantott, a nővére szemrehányóan nézett rá. – Jaj, ne csináljátok már, nem vagyok én ennyire sekélyes. Például képzeljétek, a legújabb pasim gimis tanár. Nem mondhatjátok, hogy vele is a pénzért vagyok.
- Hány évvel idősebb nálad? – kérdezte az édesanyja felhúzott szemöldökkel.
- Most nem olyan sokkal.
- Klütaimnésztra.
A nő nagy levegőt vett, majd Helenére bámult.
- Jól van na, ha tudni akarjátok, tizennégy évvel idősebb. Mit csináljak, ha bejönnek az idősebb pasik? Amúgy pár hónapja össze is költöztünk. Csak hogy tudjátok. Azért is jöttem most, hogy közöljem, szeretném bemutatni nektek… úgy tűnik, kezd komoly lenni a dolog. És tudjátok, hogy bármennyire is ritkán jövök, a komoly pasijaimat mindig bemutatom nektek.
- Ez dicséretes, kislányom. – Léda mosolya nem volt teljesen igazi, mikor Diomédész felé fordult magyarázkodva. – Tizenöt évesen ez a gyermek ideállított egy negyven éves férfival, azt hittem, megfojtom egy kanál vízben. – A nő elgondolkodott. – Már a férfit. A legutolsó hatvanhat volt, ami az én harmincegy éves lányomnál a legújabb rekord…
- Fogadni akartam anyáddal, hogy mész-e hetven fölé – sóhajtotta Tündareósz, mire az asszony jó erősen a lábára lépett. A férfi feljajdult. – De persze örülök, hogy erre nem került sor. Tudhatnánk a párod nevét? Itteni, esetleg máshol ismerted meg?
- Itteni, egy bárban ismerkedtünk meg. Amúgy az Ilionban tanít, Helené talán ismeri is. Agamemnón Átreidésznek hívják.
Helené éppen inni akart az előtte lévő kólából, de még éppen idejében megállt az ajkai előtt a pohár; a lány félelmetesen lefagyott, és pillanatokig egy szó sem jött ki a torkán. A hasonlóan döbbent Diomédésznek szintén rengeteg kérdése volt, de ő persze csak egy idegen, nem akart belefolyni a család ügyeibe. Mikor azonban Helené túl sokáig volt szótlan – ráadásul úgy, hogy az egész család az ő véleményét várta -, Diomédész nagy lelkierőről téve bizonyságot mégis megszólalt:
- Komolyan Átreidésszel élsz együtt? Az az ember a matektanárom. Ismerem, egy szadista.
Klütaimnésztra csilingelően nevetett.
- A vadmacska csak annak vadmacska, aki nem tud bánni vele. Kisfiú, hidd el: meglepődnél, ha tudnád, hogy egy szexi fehérneművel, vagy akár csak egy félénk szempillarebesgetéssel mi mindent el lehet érni nálatok.
Polüdeukész az orra alatt hitetlenül dörmögni kezdett.
- Imádom ezeket a családi ebédeket.

×××

Helené olyan durral csapta be maguk után a szobájának az ajtaját, hogy Diomédész akaratlanul is megrezzent.
- Persze – nevetett fel hisztérikusan a lány, ahogy levetette magát a fehér fodros, sok-sok plüssállattal körbefalazott ágyára. – Agamemnón Átreidész elég nagy vagyont fog örökölni, ha a gazdag apja meghal… ezt minden bizonnyal az én drága nővérkém is tudja. Igaz szerelem, hogyne. Ki veszi ezt be?

Diomédész egy nehéz sóhajjal leült a háttal fekvő Helené mellé az ágyra. Ahogy körülnézett, nem tudta nem észrevenni, hogy Helené kedvenc színe, a babarózsaszín dominált mindenhol: a csíkos függönyök, a színes irattartó mappák a fa íróasztalon, a kis minipuff az ágya előtt mind tartalmazták ezt a színt, sőt, még a ruhásszekrény is rózsaszín volt - bár eredetileg fának tűnt az is, talán befestették. Arra, hogy Helené már nem tízéves, egyedül a lány ágya feletti rendkívül hosszú rajzolós fal emlékeztette őt. A srác már sokszor látott ilyet a neten: egy vékony fekete falmatricát vesz az ember ebayen, ami úgy néz ki, mintha egy rendes, iskolai tábla lenne, de valójában papírvékonyságú, és könnyen fel lehet ragasztani a falra. Helenéén gyönyörű gyöngybetűkkel volt felvésve minden adat - többnyire a leendő egyetemével kapcsolatos információk, mint a jelentkezés lépései, különféle határidők, prospektusok.
- Nem is mondtad, hogy a Berkeley-re akarsz menni – csodálkozott Diomédész.
Helené megütközve nézett rá.
- Most ez hogy jön ide? Igen, oda szeretnék menni.  Ott van a világ egyik legjobb földrajz szakja. – A lány aztán kissé kelletlenül felült; elkeseredve bámult maga elé a semmibe. Diomédész talán utoljára akkor látta őt ilyen levertnek, amikor az elmesélte neki, hogyan jöttek össze Meneláosszal.  – Visszatérve az előzőekre… fogalmam sincs, mit kezdjek a helyzettel. Komolyan, Diomédész, mégis hogy kezdhetett ki Klütaimnésztra pont… vele? Képtelen vagyok felfogni.
Diomédész kínos csöndben hallgatott egy darabig, mire Helené megértette, hogy van valami, amit nehezére esik neki kimondani.
- Mi az?
- Én… - Diomédész a földet bámulta. – Oké, ne kapd föl a vizet, de az van, hogy… azt hiszem, már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy Klütaimnésztra Agamemnónnal jár. Még korábban… az egyik meccs után, mikor mentem haza, elkaptam Láertiádész és Meneláosz Átraidész beszélgetéséből annyit, hogy Agamemnón valami Klütaimnésztra nevű csajjal színházba megy, és hogy a barátnője. De esküszöm, nem tudtam, hogy ő a nővéred, különben elmondtam volna.
A lány ajkai szétváltak döbbenetében, de egy darabig nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét. A fiú végig azt várta, hogy leszidja majd – nagy meglepetésére azonban végül Helené csak fáradtan elhúzta a száját.
- Ez az én hibám, tudom. Sosem meséltem neked Klütaimnésztráról, mert ha a közelemben van, vagy akár csak eszembe jut, hányingerem támad tőle. – Itt a lány erősen beharapta az ajkait. Diomédész látta rajta, hogy kitörni készülő könnyeit szeretné megzabolázni; a fiú kissé óvatosan közelebb ült hozzá, és kedvesen, bár kissé ügyetlenül, megsimogatta a lány hátát.
- Elmondod?
Helené felnézett a barátjára.
- Én… nem is tudom, hol kezdjem. A helyzet az… – A lány nagy levegőt vett, mielőtt kimondta volna a számára meglehetősen idegenül csengő mondatot. – Tündareósz nem a vérszerinti apám. Sem nekem, sem a testvéreimnek. Ő csak anya házastársa, akit hat éves korom óta ismerek, és az apámnak tekintek… de vér szerint nem tőle származunk.
Diomédész szemei nagyra nyíltak.
- Hát… erre nem számítottam. És… az igazi apukád…?
Helené elfordította a fejét, de a fiú még éppen észrevette, hogy könnyek csillognak a szemében.
- Őt nem ismerem. – Itt kissé mérgesen letörölt néhány cseppet a kézfejével. Gúnyosan felnevetett. – Van róla pár fényképem, és néha rákeresek az interneten, de ennyi bőven elég. Tudod… ő házas, és amíg anya a fősulira gyűjtött, nála takarított. Állítólag egymásba szerettek, és nagyon gyakran látogatta anyát, de tudom, hogy többször is megerőszakolta őt, Klütaimnésztra például így született. Anya ennek ellenére nagyon szerelmes volt belé, folyton bizonygatta, hogy ez a pasi mennyire szereti őt… talán tényleg így tűnt, hiszen sokat is látogatta a gyerekeit. Aztán… jöttem én. – Helenéből egyszer csak kitört a féktelen zokogás. A könnyei csak záporoztak és záporoztak, így Diomédész szinte reflexből magához húzta a nyilvánvalóan felzaklatott, régről feltörő gátlásaival nehezen megküzdő lányt. – Nem tudom… egyszer csak nem jött többet… nem akart engem látni. A többieket szerette, de én… én nem kellettem. Nem tudom, miért. Talán… nem voltam neki elég.
- Helené – suttogta Diomédész. A lány hirtelen érzelmi kitörése váratlanul érte, és amúgy is, alapvetően tapasztalatlan volt abban, hogyan kell másokat vigasztalni. Csak remélte, hogy jól esik Helenének az, ha barátságosan megsimogatja a haját, és hagyja, hogy az megölelje őt. – Az apád egy mocsok. Te is tudod, hogy az. Akkor miért foglalkozol vele egyáltalán?
Helené csak szipogott.
- Te hogy tudnál úgy élni, hogy az apád a születésedkor elutasított?
Diomédész rögtön rávágta volna, hogy én elég jól, de azért volt annyi esze, hogy a kezdeti reakcióját visszafojtsa. Igaz, az ő apja sem volt egy szülői mintakép, de Tüdeusz legalább alkalmanként megpróbálkozott beszélgetni vele, ajándékot vett neki és nem engedte, hogy bármiben is hiányt szenvedjen. Helené helyzete… hát igen, némileg bonyolultabb. Diomédész el sem tudta képzelni, milyen lehet azzal a teherrel együtt élni, hogy nem kellettél az egyik szülődnek – nem is értette, Helené hogyan tudta ezt eddig eltitkolni mások elől.
- Igazad van. Viszont… azt még nem mondtad el, Klütaimnésztrának mi köze van ehhez.
- Hát… - szipogta a lány. – Ugye mint mondtam, miután megszülettem, Zeusz lelépett. Anya depressziós lett, elég keményen, és ezért sikerült a testvéreimnek rávenniük őt, hogy elmenjen pszichológushoz. Ez a bizonyos pszichológus volt Tündareosz, és hát… elég hamar alakultak köztük a dolgok, és Klütaimnésztra, aki ekkor volt kamasz, eléggé kiakadt rájuk. Mindenféle csúnya dolgot anya fejéhez vágott, és… a legdurvább az volt, amikor azt mondta neki, hogy biztos élvezte, amikor apánk megerőszakolta őt, és ha így van, meg is érdemelte. Anya megbocsátott neki… én nem tudtam. Pedig ez már tizenkét éve volt.
Diomédész döbbenten ült, és jó sokáig képtelen volt egy hangot is kiejteni a száján. Később is csak pár, nem túl kifinomult szóra tellett.
- Ez durva.
- Azt hitted, hogy a te családod a leggázabb, mi? – horkant fel Helené. Diomédész ekkor adott neki egy papírzsepit, hogy a lány kifújhassa az orrát.
- Figyelj, Helené… fél karomat odaadnám azért, ha nálunk is ilyen lenne a karácsonyi ebéd. Tudod, mit csinál anya ilyenkor? Hülye szelfiket posztol a Facebookra, vagy a barátnőivel cseveg hajnalig… apát inkább nem is mondom, állandóan csalja anyát. Oké, Tündareósz nem az igazi apád, na és? Ha szereted őt, akkor mit számít? Nekem ideális családnak tűntök.
Helené kelletlenül vállat vont.
- Persze, szeretem őt. Meg anyát is, meg a tesóimat is… még Klütaimnésztrát is sajnos, pedig nem érdemli meg. Csak tudod… ezt az Agamemnónos hírt is éppen most kell megkapnom, amikor amúgy is állandóan csak stresszelek… már komolyan kezd elegem lenni mindenből.
Diomédész ajkai lekonyultak, ahogy az játékosan a két tenyere közé fogta a lány arcát.
- A világ legszebb nője stresszel? Ugyan. Mi oka lenne rá?
Helené azonban nem fogta a poént: bánatosan elhúzódott Diomédésztől, és felnézett az égre. A kezén rögtön számolni kezdett.
- Mi okom lenne? Lássuk csak. A nővérem épp karácsony este jelenti be, hogy az exem bátyjával jár; mintha nem lenne elég, hogy Meneláosz és Agamemnón mindketten tanítanak engem, még órán kívül is kínoznak majd. Aggódom a bátyáim miatt, mert Kasztor nagyon felelőtlen, és állandóan hülyeséget csinál, ha nem vagyunk mellette, ebbe pedig Polüdeukészt is képes belerángatni. Aggódom az egyetem miatt, hogy nem lesz elég jó a felvételim, hogy kibukok, hogy egyelőre fogalmam sincs, konkrétan mit akarok kezdeni a szakkal… amiatt is félek, hogy utálni fognak a szaktársaim, mert a gimiben is alig van egy-két barátom, túlságosan tudálékos vagyok és rácsüggök mindenkire, aki kicsit is kedves velem. Aztán… - Itt veszélyesen elcsuklott hangja. – Aggódom a magánéletem miatt is, mert kibaszottul szánalmas, hogy azzal a pasival járok, akinek a bátyjába viszonzatlanul szerelmes vagyok már jó pár hónapja… de ő persze észre sem vesz, mert van egy tökéletes párkapcsolata egy tökéletes lánnyal, aki nem egy érzelmi roncs. És akit nem hagyott el az apja azután, hogy megszületett.

Sokáig ültek némán egymás mellett; Diomédész hirtelen nem tudta, mit mondjon, olyan erővel zúdította rá a lány ezt a sok információt. Tényleg ennyi sok gond között őrlődik Helené minden nap? Hogy bírja ki ép ésszel? Hogy tud ennyi mindent érezni egyszerre? Ráadásul a srácnak a Hektoros információ is teljesen új volt… Helené olyan gyönyörű, lehetséges, hogy bárki is visszautasítsa?
- Túl szigorú vagy magaddal, Helené. Nem veheted a világ minden terhét a válladra.
A lány vállat vont már megint, de egy kósza könnycsepp vékony csíkot hagyott az arcán.
- És még te sem álltál velem szóba hónapokig… nagyon hiányoztál, tudod? Először nem is értettem, miért viselkedsz így, bevallom. Aztán ráírtam Idomeneuszra a neten, és elmondta, hogy azért sértődtél meg, mert elmondtam a többieknek, hogy a fiúkhoz is vonzódsz.  Most már megtanultam a leckét, tudom, hogy ilyet nem illik. És amúgy is, eredetileg sem akartam rosszat. – Helené mániákus, szinte könyörgő szemekkel nézett Diomédész szemébe. – Elhiszed nekem, ugye?
- Persze – lágyult el a fiú. – Persze, elhiszem. Hogy is tudnék rád haragudni?

×××

Diomédész este tizenegy körül ért csak haza, Helenéék ugyanis nagyon sokáig marasztalták; a fiú nagyon élvezte a társaságot, a vacsorát, és utána a filmezést is. Miután otthon berakta a Lédától kapott süteményeket a hűtőbe, hallotta, hogy Batman már javában nyávog; a srácnak ekkor jutott csak eszébe, hogy vendégségbe menés előtt nem sikerült megetetnie őt. Mialatt a macska jóízűen falatozta a vitamint meg a tápot, Diomédész kényelmesen leült a konyhai kisszékre, hogy ránézzen a telefonjára. Valami furcsa sugallattól indítva a srác a telefonszámok között kezdett böngészni, és végül eljutott ahhoz a címhez, ami annyi álmatlan éjszakát okozott már neki. Percekig, egyre gyorsuló szívveréssel gondolkodott rajta, megtegye-e azt, amin már napok óta gondolkodott – mégis, most volt csak annyira felfokozott lelkiállapotban, most volt csak annyira jókedvű, hogy komolyan is fontolgassa a dolgot. De hát… a férfi pont ezért adta meg a számát, nem? Oké, Diomédész kérte tőle, hátha esetleg időpontváltozás esetén szükségük lenne rá. De megadta. Ez… ez csak jelent valamit. Jelentenie kell.

Boldog karácsonyt, Mr. Láertiádész! J

Az sms elment, Diomédész pedig azon kapta magát, hogy visszafojtott lélegzettel várja a választ; Batman pedig hiába nyávog az ölelgetésért. Persze a várakozás nem túl logikus dolog, hiszen a tanár nyilván a családjával van karácsony szent ünnepén, jó messzire innen, és eszébe sem jut az Ilion Középsuli már napok óta, a vásott diákok meg főleg. Diomédész vagy három percig bámult a túl fényes képernyőre, és már éppen be akarta azt vágni a zsebébe, amikor az ő üzenete alatt egy újabb kis szövegdoboz jelent meg:

Boldog karácsonyt, Diomédész! J


És itt Diomédész eldöntötte, hogy nem bírja tovább. A következő görög órán minden eldől majd… ki fogja deríteni, akar-e szexelni vele a földrajztanára. Ha törik, ha szakad.

4 komment:

  1. Júúúúj :3 Helené családját iszonyatosan jól megírtad, meg a történetet is Zeusszal. És mondtam már, mennyire szeretem a leírásaid? Ahogy bemutattad Helenéék házát... Nagyon tetszett. Meg úgy az egész fejezet fantasztikus volt, mint mindig, és továbbra is nagyon várom a folytatást! Az utolsó mondattal a szokásosnál jobban is felcsigáztál :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ÓÓ köszönöm, már nagyon régen vártam arra, hogy Helené családját belevihessem a történetbe... örülök, hogy jól sikerült leírva is, nem csak az én fejemben :D Hmm, régen imádtam a függővéget, mostanában ennyire kegyetlen nem vagyok. Viszont mindenképp jelezni akartam, hogy a következő fejezetben picit felpörögnek az események, és érdemes várni rá :D

      Törlés
  2. Ahw! Fantörpikusan csodálatos alkotás! Olyan régóta kerestem már egy jól megírt AU Iliász történetet, de eddig a percig nemhogy magyarral még angollal sem találkoztam.
    Nem tudom, hogy találtam rá a blogodra, de színesebbé tette a péntek estémet.
    Beleszerettem. Imádom a kidolgozott karaktereket, a tökéletesen megformált jellemeket, a kavarodó cselekményszálakat.
    Zseniális fogalmazás, magával ragadó világ.
    Nem szokásom a komment írás, de egyszerűen képtelen voltam néhány dicsérő szó nélkül elmenni e mű mellett.
    Nagyon ügyesen írsz, egyszerűen elvarázsolt a történet. Végig azt éreztem, hogy még akarom, tovább es tovább...
    Tűkön ülve várom a folytatást.
    Szép hétvégét!
    XxG

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Óó nagyon szépen köszönöm, már szebbé tetted a hétvégémet ezzel a kommenttel :D Igen, sajnos nem nagyon van angolul sem jól megírt AU, én is kerestem. Ezért is gondoltam, hogy megírom ezt... persze akkor még csak nagyjából volt meg a történet körvonala a fejemben, és egyedül abban voltam biztos, hogy nem csak egy-két novella erejéig érdekel ez a dolog, hanem egy hosszabb, folytatásos dolgot szeretnék. Annyira érdekes az Iliász története és karakterei, hogy mindenképp megérdemelnek modern feldolgozásokat :D Annak pedig csak örülni tudok, ha szerinted jól eltaláltam a karaktereket... pedig ezen elég sokat izgultam, Diomédészről például elég keveset tudunk meg az eposz során, így sok mindent magamnak kellett kitalálni. Szerencsére bejött :D
      Még egyszer köszönök mindent, remélem továbbra is sikerül majd fenntartanom az érdeklődésedet :D

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer