Ain't nobody loves me better 13. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 18+
Figyelmeztetés: testiség, káromkodás

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

+1 Megjegyzés:  A minap kaptam egy csodálatos fanartot Fannitól (akinek a rajzos instagramját a leányzó nevére kattintva érhetitek el), és annyira tetszett, hogy azt gondoltam, nektek is mindenképpen látnotok kell 😁😁😁 (A képen Diomédész és Helené látható). Innen is nagyon köszönöm a rajzot, még mindig eszméletlenül meg vagyok hatódva 💓

A reggeli vagy tényleg ízetlen volt, vagy csak Diomédésznek nem volt kedve hozzá. Sonka, tojás, friss zöldségek, müzli – minden volt a svédasztalos kínálatban, ami szem-szájnak ingere. A srác ennek ellenére nagyon pocsékul érezte magát, köszönhetően főleg annak, hogy sikerült visszaemlékeznie a tegnap estére. Már eleve az is hülyeség volt, hogy Helenének támadtam… jó, próbáltam normális hangnemben elmagyarázni a problémám, talán nem sikerült. Az én hibám. Meg az is, hogy felajánlottam neki egy menetet. Viszont ő is elég rosszul reagált; nem is értem, miért kezdett sírni. A fiú bekanalazott egy adag müzlit. Túlságosan műíze volt. Odüsszeusz meg… tényleg nem tudom, mit gondoltam. Minek mondtam azt, hogy holnap visszajövök? Nem kellene lefeküdnöm vele. Még ha bocsánatot is kért tőlem, nem tudom elfelejteni azokat, amiket mondott. Végül is mindegy, ha esetleg megkérdezi, miért nem jöttem, simán elviccelhetem az egészet, és vigyoroghatok rajta, hogy komolyan vette. Nem mintha megkérdezné. Ahhoz már túl józan.

Diomédész az asztal másik vége felé sandított, ahol Mr. Láertiádész falatozott a többi tanulóval és Meneláosszal. Éppen azon gondolkodott, hogy Meneláosz vajon mit foghatott fel a tegnapi szituációból, amikor a felkontyolt hajú, gyapjúpulcsis, meglehetősen fáradt szemű Helené megjelent az étkezőben; természetesen Párisz kezét fogva. Már tegnapelőtt este kialakult az ülésrend, amin egyik étkezésnél se változtattak – így hát a lány és barátja, ha nem is szívesen, de helyet foglaltak Diomédész jobbján.
- Jó reggelt! – köszönt Diomédész. Helené ugyan halványan visszaköszönt, de rá se nézett a fiúra, csak nekiállt szemrevételezni az asztalra rakott zöldségek, sonkák, kenyérfajták kínálatát. Nem telt sok időbe, mire kiválasztott egy szimpatikus cipót, és nekiállt felszeletelni azt. Bár a paradicsom eléggé messze volt – csak Diomédész tudta volna elérni kényelmesen -, Helené megpróbált elnyújtózkodni az áhított tányérig. Nagyon kitartó volt, de a pulcsijának ujja majdnem beleért a vajba, így Diomédész közbeavatkozott.
- Tessék – nyújtotta a lány felé a paradicsomos tálkát. Helené leszegte a tekintetét, és nagyon mély levegőt vett.  Szólni azonban nem szólt semmit, csak kikapta a srác kezéből a zöldségeket. – Egyébként ha gondolod, körbemegyek, és megkérdezem, ki mit szeretne venni. Te addig megérdeklődhetnéd a tanároktól, hogy mikor mehetünk boltba.

Még mielőtt a lány válaszolni tudott volna, Párisz élénken közbevágott:
- Boltba? Ti ketten?
Helené arca elsötétedett. Próbálta elfoglalni magát, például azzal, hogy gyönyörű, egyforma kis szeletkékre vágja a paradicsomot, és precízen rárakosgatja őket a bucira. Az arcán azonban Diomédész látta, hogy zaklatott. Nagyon zaklatott.
- Ja igen… a bolt. – Köhintett. – Kiment a fejemből.
- Biztos, hogy nem engedlek el vele egyedül. – Párisz sandán, gyanakodva nézett Diomédészre, és figyelmeztetően Helené vállára rakta a karját. A fiú legszívesebben ráüvöltött volna Helenére. Hogy vagy képes vele lenni? Nem látod, hogy kihasznál, kisajátít, és semmi mást nem akar, mint villogni azzal, hogy az osztály legszebb lánya az övé? Ezt persze nem mondhatta neki. Helené korábban is nagyon érzékenyen fogadta, ha Diomédész hasonló dolgokat jegyzett meg – a srác ennek ellenére biztos volt abban, hogy a lány nem engedte el ezeket a megjegyzéseket csak úgy a füle mellett. Nyilván hatással voltak rá, talán őrlődött is miattuk magában. A fiú azt gondolta, Helené nem akar egyedül lenni. Csak ezért ragaszkodik Páriszhoz ennyire. Ami persze hülyeség, mert Helené minden ujjára kapna egy pasit, ha végre elengedné ezt a seggfejt. Hogyhogy nem tudja?
- Figyelj ide, cicafiú – fordult Diomédész egy szemöldökrándítással a Priamidész kölyök felé. – Helené majd eldönti magának, kivel megy boltba, és kivel nem.
- Veled biztos, hogy nem – horkant fel Helené, Diomédész pedig teljesen ledöbbent azon a gúnyos, nemtörődöm hangnemen, ahogy a lány beszélt vele. Még egy lesajnáló pillantást is vetett felé, majd újra nekiállt a reggelije elkészítésének – felszegett orral. Diomédésznek ebből olyannyira elege volt, hogy felpattant az asztaltól, majd odamasírozott a terem másik végén ülő felnőttekhez. Meneláosz még látszóan elég kómás volt; karikás szemmel mártogatta a filtert a teájába, és a tányéron lévő miniatűr falatokból úgy tűnt, nincs nagy étvágya. Odüsszeusz előtt már annál több étel sorakozott: a tojás, pirítós, sonka, sajt mellett a férfi éppen egy lekváros kenyeret majszolt vidáman, jobb kezében egy nagy adag gőzölgő kávéval. Ahogy meglátta Diomédészt, a mosoly rögtön leolvadt az arcáról.
- Jó reggelt, Diomédész! – köszönt neki oda mosolyogva Hektor, aki a tanárokkal szemben foglalt helyet barátnője társaságában. Diomédész biccentett feléjük, majd tüntetőleg Meneláoszhoz intézte mondanivalóját:
- Tanár úr, Helenével azon gondolkodtunk, hogy jó lenne elmenni egy közeli boltba. Többen például otthon felejtették a fogkeféjüket, vagy egyéb fontos dolgokat. Meg csokit is szeretnénk venni.
- Idefelé jövet én láttam egy szupermarketet – állította a befont hajú Andromakhé. Hektor szaporán helyeselt:
- Igen, én is. Csak néhány kilométerre volt innen, egész nagy áruháznak tűnt.
Meneláosz az állát dörzsölte, és tanácstalanul kollégájára nézett. Odüsszeusz arcáról Diomédész - már megint - nem tudott semmit elolvasni.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet - állította az ifjabbik Átreidész. - Egyedül, gyalog messze van a bolt, főleg ilyen hidegben.
- A két kisbuszt amúgy is kibéreltük négy napra, ha jól tudom – gondolkodott Diomédész hangosan. Majd elképesztően széles mosollyal, látszólag a lehető legtiszteletteljesebb hangsúllyal folytatta, ahogy Láertiádész szemébe nézett. – A gejzírek, amiket ma fogunk nézni, közel vannak egymáshoz, és arra gondoltam, elvihetnénk az egyik kisbuszt a sofőrrel együtt. Mr. Láertiádész biztosan nem fogja érezni a hiányát, mert amilyen fantasztikus túravezető, el tud boldogulni másfél-két órát közlekedési eszköz nélkül is.
Odüsszeusz beharapta az ajkait, de különben továbbra is kitartóan nézte Diomédészt. A kellemetlen jelenetből Meneláosz semmit sem észlelt; ő nyilván csak a jelenlegi problémával foglakozott, és asztalra szegezett szemmel, alig mozgó ajkakkal valószínűleg annak megoldásán dolgozott. Arca szürke volt kicsit, amikor felnézett Diomédészre.
- Nem tudom. Én szívem szerint nem engednélek el titeket. – A fiú teljesen megdöbbent a válaszon. Talán a ravasz, számító Odüsszeusztól számított hasonló válaszra, nem pedig a kissé nyegle, gyenge idegrendszerű állampolgári ismeretek tanártól.
- Miért? – kérdezte Odüsszeus. – Nincs ebben semmi rossz, nyilván nem tarthatjuk itt a diákokat bezárva állandóan. Nem börtönben vannak, hanem iskolai kiránduláson. Csak valakinek el kell kísérni őket, és minden rendben lesz.
- És szerinted ki lesz ez a valaki? – vágott vissza az Átreidész tőle szokatlanul hangosan. Olyannyira hangosan, hogy nemcsak Hektor és Andromakhé, de még a szomszéd asztalnál ülő Akhilleuszék is felfigyeltek rájuk. Meneláosz idegességében a szalvétáját gyűrögette, és számonkérő tekintettel meredt barátjára. Odüsszeusz először csak pislogott, de aztán valószínűleg neki is leesett az, ami Diomédésznek: Meneláosz Átreidész tőlük hamarabb rájött arra, hogy ha Odüsszeusz nem lehet a gardedám – márpedig nem lehet, mert ma ő a túravezető -, akkor neki kell lennie.
- Ha Helené a probléma, ne aggódjon – szólalt meg rögtön Diomédész. – Ő nem jön.
Az asztalnál ülők mindegyike szinte lefagyott. Az egy dolog, hogy majdnem mindenki tudott az Ilionban Meneláosz és Helené kapcsolatáról; az pedig megint másik, hogy ez olyan tabunak számított, amit tanárok előtt senki nem mert említeni. És még csak nem is akármilyen tanárról volt szó, hanem Meneláoszról! A fiúból persze teljesen természetesen buktak ki a szavak, bele sem gondolt abba, hogy butaságot csinál. Erről nem beszélünk, figyelmeztette őt Helené még hónapokkal ezelőtt.
Visszaszívni már nem tudta, így egy darabig feszült csend ült a társalgásba. Andromakhé nagyon komolyan és módszeresen a rántottáját kezdte egyre kisebb darabokra vágni, Hektor szedett magának még a sajtból, Meneláosz pedig a teásbögréje mögé rejtette arcát. Odüsszeusz csak kifejezéstelen tekintettel bámult előre. Diomédésznek fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de óráknak tűnt, mire Hektor – torkát köszörülve – mégis megszólalt.
- Ha Helené nem megy, akkor én viszont veletek tartanék. Már ha Mr. Átreidész megengedi. Vennék pár dolgot magamnak, meg a barátaimnak is.
- Nincs kifogásom – dünnyögte Meneláosz az orra alatt. Kissé mézes lett az orra a tea ízesítésétől, de nagyon szórakoztatóan nézett ki.
Diomédész Hektor felé fordult.
- Jól van, akkor csináljuk azt, hogy te összeírod a tieid kívánságait, én meg a sajátjaimét. Gyorsan megreggelizek, és indulhatunk is, hogy hamar végezzünk.
Meneláosz – immár jóval könnyedebb hangnemben – helyeselte a dolgot.
- És lesz nálam mobil – fordult a tanár Odüsszeusz felé. – Amint végeztünk, szólok neked, és elmondod, merre vagytok. A sofőr, gondolom, úgy ismeri a parkot, mint a tenyerét.
Odüsszeusz Láertiádész ajkai egy pillanatra szétnyíltak. Talán szólni akart, megjegyezni valamit, de ahogy féloldalról Diomédészre sandított, inkább csendben maradt. Gombóc lehetett a torkában, mert rekedt volt, amikor megszólalt:
- Rendben, menjetek csak. De ebéd előtt mindenképp érjetek vissza!

×××

- … és persze engem ettől még ugyanúgy foglalkoztatnak a galambok. De sztorizást félretéve, jössz ma délután fürödni?
Diomédész zavarában ledermedt, és hirtelen nem látta a kezében tartott termék csomagolásán a leírást. Így is épp elég kellemetlen volt Hektor jelenlétében alsónadrágot vásárolni – jó, nem feltétlenül Hektor személye volt a probléma, talán más srác előtt is furcsa lenne számára az ilyesmi. Fogalma sem volt. Mindenesetre Tüdeusz gyermekének elég volt annyi, hogy megnézze a számozást, majd lekapjon egy eggyel kisebbet a polcról. Az alsónemű hamar eltűnt a temérdek chips, csoki, keksz és szénsavas üdítő között a bevásárló kocsiban. Ezeken kívül néhány feledékeny osztálytársuknak tettek be fogkefét, tusfürdőt illetve borotvát. (Hiába írták fel sokan a listára a sört vagy bort is, a fiúk természetesen ezzel nem próbálkoztak. A vásárlás időtartamára Meneláosz eltűnt, hogy a saját dolgait szerezze be, de megegyeztek, hogy még a kassza előtt találkoznak. Még ha a vajszívű tanár meg is engedi, hogy alkoholt vásároljanak, a pénztárosok talán nem lesznek ilyen megértőek. Ilyen nagy áruházban nem is gondolták, hogy megéri próbálkozni.)
- Öhm... tessék?
Hektor megforgatta a szemét, de inkább játékosan, mintsem gúnyosan.
- Azt kérdeztem, hogy jössz-e fürödni délután? Csak mert én már nagyon várom, sosem láttam még ilyen nagy hőforrást.
- Nem – vágta rá Diomédész talán túlságosan is gyorsan. Hektor fintorogni kezdett, így Diomédész hátat fordított neki, és a kasszák felé tolta a bevásárlókocsit. – Inkább Meneláosszal megyek síelni. Tudod, sportolni jobban szeretek, mint holmi forró vizekben ücsörögni, hogy leázzon rólam a bőr is.
Diomédész egyáltalán nem akart sértő lenni, de hamar leesett neki, hogy mégis az volt. Bocsánatkérően meredt a másik fiúra.
- Én már unom a síelést, a családdal minden télen megyünk. Jó lesz kicsit lazítani – summázta a véleményét Hektor. Ha meg is volt sértődve, nem mutatta. Sőt, még egy halvány mosolyt is sikerült előcsalnia magából, ahogy beérte a szinte rohanó Diomédészt. – Csak abból gondoltam, hogy te is fürödni jössz, mert Helené és Párisz is…
- És hozzá vagyok én láncolva Helenéhez? – A srác felhorkantott. – Úgy beszélsz rólam, mintha az ölebe lennék.
Hektor azt tette, amire Diomédész a legkevésbé számított: felnevetett.
- Ölebnek kicsit túlsúlyos lennél, nem? Nyugi amúgy, semmi ilyesmit nem gondolok. Egy normális srác vagy, akinek a legjobb barátja véletlenül éppen egy lány. Nem kell az ilyesmit túlgondolni.
Diomédész egy hirtelen mozdulattal megállította a bevásárlókocsit a pénztár előtt. Nem állt be a sorba, mert Meneláoszt egyelőre nem látta a közelben – Hektor még utoljára kihasználta az alkalmat, és a kassza mellett kipakolt édességekkel szemezett. Pár másodperc után le is vett a polcról egy csomag szimpatikus gumicukrot. Diomédész mindeközben két kezét keresztbe rakta a kocsin, és egy nagy, mélyről jövő sóhajjal ráhajtotta a kezeire a homlokát.
- Összevesztem Helenével. Már megint.
- Miért nem csodálkozom? – Hektor mintha nem is figyelt volna, a gumicukor és egy újonnan levett csoki között vacillált. – Vigyél neki egy tábla csokit, hátha attól megenyhül. Én megenyhülnék a helyében. Mondjuk… azért az sem mindegy, mit mondtál neki.
Diomédész nagyon szívta a fogát, de úgy érezte, muszáj elmondania valakinek. Körülnézett.
- Megígéred, hogy semmiképpen nem adod tovább Párisznak?
A fiú elhúzta a száját.
- Meglepődnél, mennyi mindent nem adok tovább Párisznak. Szóval, mit mondtál?
Diomédész felkönyökölt, és az arcát dörzsölte zavartan. Érezte, hogy ég az egész.
- Hát… izé… lehet, felajánlottam neki, hogy lefekszem vele. – Mikor Hektor szemei elkerekedtek, Diomédész hadarni kezdett. – Nem voltam erőszakos, oké? Csak… Aigialeia mondott valami olyasmit tegnap, hogy mindenki azt gondolja, én vagyok Helené meleg legjobb barátja. És hát közöltem vele, hogy nem vagyok meleg, és be tudom bizonyítani neki, hogy én is vagyok ugyanolyan jó parti, mint Párisz vagy Meneláosz.
Hektor látszólag annyira megdöbbent, hogy alig tudott szóhoz jutni.
- Diomédész.
- Igen?
- Miért hiszed azt, hogy az egész világ utál, és mindenki ellened van?
Diomédész ezen elgondolkodott. Vagy három másodpercig. Aztán megrázta a fejét, mintha így akarná elkergetni az ártó és pesszimista gondolatait.
- Nem hiszem ezt, de hagyjuk. Most minek piszkálsz még feleslegesen? Így is épp elég szarul érzem magam. Nem tudom, mit kezdhetnék a helyzettel. Mikor az előbbieket mondtam Helenének, sírva fakadt, és kimenekült a szobából…
- És fogalmad sincs, miért, ugye? – Hektor felnézett a plafonra. Bólogatott is, mintha nagyon egyetértene a saját gondolataival. – Pedig elég egyszerű. Szegény Helené állandóan azért küzd, hogy a külseje ellenére komolyan vegyék az emberek, és ne csak a vonzó lányt lássák, hanem azt is, ami mögötte van. Ezt éppen ő mondta nekem, még pár hónapja. – Diomédész éppen el tudta képzelni, hogy Helené hasonló célzásokkal dobálózzon. Hektornak valószínűleg nem tűnt fel a dolog. – A lényeg az, hogy igazi barátokat szeretne, amit szerintem abszolút meg lehet érteni. És tök jó, hogy ti ilyen jóban vagytok, de biztos számtalanszor felmerült benne is, hogy csak azért barátkozol vele, hogy… nos, hogy megkaphasd.
- Ez hülyeség – jelentette ki Diomédész, de közben érezte, hogy Hektornak igaza van. – Ugye nem…? Biztos nem gondolt erre. Nem gondolhatott erre. Mármint persze, a legelején még eszembe jutott, hogy nem lenne rossz megfektetni. Az elején. De onnantól kezdve, hogy megismerkedtünk rendesen, eszembe sem jutott ilyesmi. Én tényleg azért szeretem őt, mert jófej, okos, sok mindenről lehet vele dumálni. Na meg el bír viselni engem. – A fiú nyelt egyet. – Nem is tudom, mit csináltam volna, ha véletlenül elfogadja az ajánlatom tegnap. Faszság volt az egész.
- Az volt. Ezért kell rendbe hoznod. – Hektor végigjártatta a tekintetét a polcokon. A magának levett gumicukor és csoki mellé kiválasztott még két csomag Skittles-t is. – Ez a kedvence. Ha ettől nem békül meg, semmitől. Na meg azért egy jó alapos bocsánatkérés sem árt.
Hektor Diomédészre nézett, az meg vissza rá. Ez utóbbinak eszébe jutott valami, de megpróbált lazábban és könnyedebben fogalmazni, mint az előbb. Még mosolygott is egy kicsit, de belül azért ideges volt.
- Ja, nem rossz ötlet. Amúgy Hektor, nem vagy véletlenül szerelmes Helenébe?
A Priamidész fiú mintha nem fogta volna fel a felé irányzott szavakat; bambán meredt maga elé néhány másodpercig. Majd nagy nehezen kibökte:
- Tessék? – Látszólag nem tudta hova tenni a kérdést, ezért tanácstalanul megvakarta a tarkóját. Diomédész már korábban is észrevette, hogy Hektor a kirándulás előtt hajat vágatott, de csak most jött rá igazán, hogy milyen jól is néz ki osztálytársa felnőttesre nyírt, de mégis divatos hajjal. Addigi kisfiúsan kusza tincseinek hiánya fájdalmasan emlékeztette Diomédészt arra, hogy pár hónap, és vége az iskolának. – Nagyon kedvelem Helenét, szerintem szokatlanul okos és aranyos lány. De nem, nem vagyok szerelmes belé. Mégis hogy merült fel benned?
Diomédész bólintott, de közben érezte, hogy összeszorul a szíve. Szegény Helené. Már ha Hektor igazat mond… de miért hazudna nekem? Legalább megpróbáltam. A srác boldog vigyort erőltetett magára.
- Nem tudom, csak érdekelt. Helenébe elég nehéz nem beleszeretni.
Hektor az égnek szegezte a tekintetét, de ezt ő sem tudta letagadni.
- Talán. – Beharapta az ajkait. -  Ő is csak ember, nem valami boszorkány, aki magához láncolja a védtelen férfiakat. És amúgy ha már itt tartunk, neked is sikerült nem belészeretni.
- Csodával határos mutatvány lett volna, ha sikerül – emelte fel a két kezét Diomédész védekezésül. Közben mindketten meglátták, hogy Meneláosz feléjük tart; kis bevásárlókosara színültig volt mindenféle jóval, a férfi alig bírta cipelni. – Én nem foglalkozok olyan hülyeségekkel, mint a szerelem.
Hektor játékosan a fejét ingatta. Volt a hangjában valami kis flörtszerű évődés, amit Diomédész nem tudott egyértelműen beazonosítani.
- Csak azért mondod ezt, mert nem voltál még igazán szerelmes.
- Nem – szögezte le Diomédész. – Engem tényleg nem érdekel. Nem akarok családot sem, inkább szerzek még egy macskát. Idegesítenek a gyerekek is. Elég nekem a szex. Ha meg valamelyik partnerem azt mondaná, hogy belém szeretett… hát az biztos, hogy futva menekülnék. Nem, az ilyesmi nekem nem fér bele.
Hektor vállat vont.
- Másmilyenek vagyunk, de ez így a jó. – Mivel Meneláosz már közel járt, a srác gyorsan még odahajolt Diomédész füléhez. – Amúgy ma este lesz egy kis buli a 14-esben. Ha van kedved…
- Veletek bulizzak?!
Hektor a szemeit forgatta.
- Elvileg tőletek is jönnek. Akhilleusz nem tud róla, már hivatalosan… gondolom, kiakadna. De hát most nem a sportpályán vagyunk, és ez semleges terep. Kis tűzszünet, ha úgy tetszik. Párisz elvileg tud hozni sört, meg lesz felelsz vagy mersz is.
Tüdeidész nagyon mély levegőt vett, ahogy Hektor komoly szemeibe nézett.
- Még egyszer nem csókollak meg.
A fiú édesen nevetett.
- Este fél tíz. Ne felejtsd el.

×××

Hektort ugyan tényleg nem kellett még egyszer megcsókolnia (bár megtette volna, az előzőre úgysem emlékezett), de az aznap esti buli ettől függetlenül tartogatott meglepetéseket. Hektor és Párisz szobájában gyűltek össze a meghívott vendégek; mint kiderült, tényleg voltak többen is a nem kollégisták közül, természetesen Akhilleusz háta mögött. (Diomédésznek meg sem fordult a fejébe, hogy felbukkanhat. Közös szobában voltak Patroklosszal, tehát nyilván kihasználják ezt a pár napot arra, hogy kettesben legyenek.) Persze eleve nem volt sok hely, így a házigazdákon és azok barátnőin kívül csak a hozzájuk legközelebb álló kollégisták voltak meghívva. Akhilleusz brancsából pedig egyedül Diomédész, nagy Aiász és Mérionész, meg két biosz szakkörös csaj – a többieknek vagy nem szóltak, vagy nem volt kedvük jönni. Diomédész ez előbbire tippelt, és magában elgondolkodott azon, hogy Hektor miért is hívta meg mára. A helyszínre való tekintettel nagy bulit nem lehetett csapni, így az este nagy része abból állt, hogy bluetooth hangszórón bömböltették a zenét, sört vedeltek és merész játékokat játszottak. A jelenlévők a hotelszoba közepén körbeültek, és némi chips meg csoki társaságában jókat szórakoztak azon, hogy éppen ki smárol kivel, és kiről milyen pikáns történetek derülnek ki. Helené a lehető legtávolabb ült Diomédésztől, amit a fiú keserűen nyugtázott – de nem hibáztatta a lányt. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle, a farmerzsebében mindvégig ott lapult a tábla csoki meg a Skittles, amit oda akart adni neki. Egy idő után érezte, hogy izzad a tenyere; nagyon szeretett volna már túllenni a dolgon.

- Jól van, Helené, te jössz – fordult a nagyszájú Párisz barátnője felé. A srác nagyon hangosan nevetett, és pár közeli lányra rákacsintott. – Remélem, mersz, és akkor végre látlak smárolni egy csajjal!
Helené elvörösödött, és beharapta az ajkait. Diomédész emlékezett rá, hogy a lány vagy egy hete mesélte neki szomorúan, hogy Párisz csomó olyan dolgot kér tőle mostanában, amit ő nem tud, vagy nem akar teljesíteni. Helené szemérmességének túl sok volt, hogy ezekről részletesen be is számoljon, de azt említette, hogy Párisz – többek között – szívesen látta volna barátnőjét egy lánnyal. Helenét ez a dolog teljesen hidegen hagyta, már csak azért is, mert párkapcsolatban volt – ez pedig számára azt jelentette, hogy egy embernek adja mindenét, feltétel nélkül. Meg egyébként is heteroszexuális volt, és abszolút nem érdekelték a lányok. Párisznak ezt beadni azonban elég nehéz volt.
- Hát azért mi, fiúk többen vagyunk – jegyezte meg kissé élesen Hektor, és félig viccesen, félig komolyan testvére szemébe nézett. – És ha egy srácnak kell őt megcsókolni? Akkor mi lesz?
Mielőtt Párisz megszólalhatott volna, Helené összeráncolt szemöldökkel felharsant:
- Tudod mit? – fordult barátja felé. – Ne mondj semmit. Merek. Bárkit megcsókolok, akit kell.
Diomédész nagy meglepetésére Párisz erre nem akadt ki, sőt, mintha egy kis mosoly fakadt volna az ajkain. Igaz, volt benne már pár üveg sör, meg ott volt a játék is – ha ő is smárolhatott tíz perce az egyik nem kollégista csajjal, Helenének is igazán lehet egy jó estéje. De szigorúan csak egy. És szigorúan csak rövid csók lehet – kivéve, ha lány lesz a kiválasztott.
Miután a fenti feltételeket ismertette, Helené megpörgette a sörösüveget. Diomédész jobbnak látta, ha belemélyed a popcornos tálba; csodával határos módon őt még egyszer sem sorsolták ki az este, ami miatt csalódott is volt. De igazán nem akart éppen most a figyelem középpontjába kerülni. (Egészen biztos volt abban ugyanis, hogy ha nála áll meg az üveg, Helené sírva fakad. Mostanában valahogy túl érzékeny volt szegény… amit persze meg lehet érteni. De akkor is.) A másodpercek csigalassúsággal teltek, és végül úgy tűnt, az üveg Párisz előtt fog megállni.  A fiú diadalmasan hurrázott egyet, de hiába – a tárgy forgott tovább. Éppen pár centiméterrel mozdult be, de ez elég volt ahhoz, hogy az üveg szája egyenesen Hektor irányába mutasson. Síri csönd lett pár pillanatig, Diomédész még a légy zümmögését is meghallotta.
Egy örökkévalóság után Hektor feltápászkodott, és leporolta magát.
- Na, hát erre nem számítottam. – Várakozásteljesen nézett a még mindig törökülésben ülő, nyilvánvalóan sokkos és felzaklatott Helenére. A lány arca paprikapiros volt. Hektor ellenben a kezét nyújtotta neki, és felsegítette. – Nem baj, öcskös?
Párisz fintorgott, de legyintett, és látszólag nem bánta komolyan. Talán még örül is, hogy a saját tesója smárol a barátnőjével, nem valami másik, megbízhatatlan pasi. Ha tudná, hogy Helené fülig szerelmes belé, biztos kevésbé lenne boldog.
Helené még fel sem eszmélt, Hektor habozás nélkül megfogta két tenyerével az arcát, és maga felé húzva puha csókot nyomott az ajkaira. A lány semmit nem tudott reagálni, még a döbbent szemeit is nyitva felejtette – mire becsukta őket, az egész véget is ért. Diomédész szinte hallotta a Helené szívverésének szapora ütemét, és csak azon csodálkozott, hogy senki nem veszi le a többiek közül, mi is történik az osztály – és talán a világ – legszebb lányának gondolataiban.
Természetesen az idősebb Priamidész szintén nem fogta fel az egészet. Hamar elhajolt Helenétől, és éppen ment volna vissza a helyére, amikor a lány elfulladt hangon megszólalt:
- Várj! – Körbenézett a többieken. A kínos csöndben Helené valahonnan visszaszerezte bátorságát; kihúzta magát, ajkait csábos mosolyra húzta. Egyenesen Hektorra nézett, mintha nem létezne tőle magabiztosabb nő a világon. Diomédész tudta, hogy az egész a külvilágnak szól. – A feladat úgy szólt, hogy nekem kell megcsókolnom téged. Ez az előbbi nem volt érvényes.
Helené nem várta meg, amíg a fiú a szemöldökét kezdi ráncolni – megragadta annak vállát, és magához húzta őt. Hektor szüntelen levegőért kapkodott, de azért viszonozta az ölelést; Helené a kezeivel a fiú arcát simogatta, és belemosolygott a csókba, főleg akkor, amikor Hektor – főleg a tapsoló háttér bíztatására – körbefonta a karjait Helené derekán. Diomédész ennél a résznél már inkább elfordította a tekintetét, és Andromakhét kereste. A lány ugyanolyan izgatottan figyelte az eseményeket, mint bárki más, és Diomédész a féltékenység nyomát sem fedezte fel a tekintetében. Ennek ellenére, amikor Hektor nagy nehezen véget vetett a csóknak, Andromakhé nevetve megjegyezte:
- Mindig ezt csinálja, hogy egyfolytában elfelejt levegőt venni csókolózás előtt. Ne nevessetek, jó? Először még aranyos volt. Aztán a végén tényleg sírba visszük egymást. – A fiú ekkorra már leült barátnője mellé, és szeretetteljesen megfogta a kezét. Ahogy egymásra néztek, abban minden benne volt, és Diomédész hirtelen nagyon szomorú lett. Helené miatt. Helené miatt, aki még mindig vörösen álldogált a szoba közepén, és látszólag fogalma sem volt, hogy hogyan tovább.

×××

Pár csomag chipsszel és pár üveg kólával később Diomédész kezdett elfáradni – sem a játékban nem volt kedve tovább részt venni, sem a részeg Párisz gagyogását nem bírta elviselni. És amúgy is, úgy volt, hogy kibékíti Helenét. A lány a csókolózós incidens után elszaladt a szobájába, hogy rendbe szedje magát, de azóta nem jött vissza, így a fiú feltételezte, hogy az ágyán fekszik, és vörösre sírja a szemét. Többen – mint például a szintén nem túl józan nagy Aiász és Mérionész – próbálták marasztalni, de a srác lerázta a kezeket magáról, és elindult Helené szobája felé. Helené – a sors fintora – Andromakhéval osztozott egy szobán, de mivel az említett éppen pár perce vonult el Hektorral smárolni (meg még ki tudja mit csinálni) az erkélyre, Diomédész feltételezte, hogy nem lesz társaságuk.
A szobába belépve hangos orrfújást hallott, és ahogy felgyújtotta a villanyt, éppen az a látvány tárult elé, amire számított: Helené, egyedül, egy nagy csomag zsepi társaságában, kisírt szemekkel, pizsamában ült az ágyán. Ráadásul még a villanyt sem gyújtotta fel. Diomédész, miután bezárta maga mögött az ajtót, halkan a lány felé lopózott. Ha Helené észre is vette, nem foglalkozott vele; előbb használt zsebkendőjét csomóba gyűrte, és csalódottan lecsapta az ágyneműre, a többi közé.
Diomédész leült az ágy szélére, és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgattak, csak Helené szipogását lehetett hallani.
- Hoztam neked Skittlest. Meg csokit is. – Ezzel átadta az ajándékokat. Helené szipogása pár pillanatra abbamaradt.
- Már fogat mostam.
A lány rettentően kicsinek és törékenynek látszott a macis pizsamájában. Diomédészt ezt megmosolyogtatta.
- Nyugi, nem azért hoztam, mert cukros bácsi vagyok, és meg akarlak rontani. – Helené elsápadt arca láttán Diomédész gyorsan váltott. – Oké, na, rossz vicc volt. Én tényleg nem akarok kefélni, Helené. Nem azért barátkozok veled. Ugye tudod?
Helené lassan bólintott. Nem volt teljesen meggyőző, ahogy cikázó szemeivel végigmérte a fiút.
- De lefeküdnél velem, ha én úgy akarnám. Menne.
Diomédész csak pislogott.
- Igen, gondolom… menne. Vagy ki tudja. Gyerekkori barátokkal tuti nem megy, de téged nem olyan régóta ismerlek.
Helené egy sóhajjal nyugtázta a dolgot, majd felhúzta maga elé a térdeit. Keresztbe kulcsolta azon a két karját, és ráhajtotta a fejét. Diomédész még mindig nem tudott napirendre térni az előző megjegyzés mellett.
- Miért, ugye nem…?
- Á – vont vállat a lány lagymatagon. – Dehogyis, nem akarok veled lefeküdni. A mi kapcsolatunk ezerszer többet ér, minthogy ilyesmivel elrontsuk. És nem is vagyok biztos benne, hogy vonzódni tudnék hozzád úgy. Csak gondoltam, számba veszem a lehetőségeimet… tudod, ha Hektor végül azt mondja, hogy nem szeret engem.
- Hát elmondod neki?
A lány arca mintha felderült volna – minden bizonnyal azt gondolta, hogy Hektor nem hiába csókolt vissza másodjára, és lehet nála némi esélye. Eddig ugyanis, míg semmi jelét nem látta annak, hogy az érzelmeit viszonozhatják, meg sem fordult a fejében, hogy beszéljen azokról osztálytársának. Diomédész ezzel szemben átlátott a szitán, és nagyon nem tetszett neki Helené reménykedő szeme, fülig érő mosolya. Hiszen tudta, hogy Hektor vissza fogja utasítani őt.
- Láttad mi történt ma, ugye? Nem lökött el, sőt, még magához is húzott. Megfogta a derekamat, Diomédész. – Helené a kezeivel megsimogatta saját arcát, és kissé elpirult. – Lehet, hülye vagyok. Biztos hülye vagyok, de nem érdekel. Beszélni fogok vele.
- És ha azt mondja, nem érdekled őt? – kockáztatta meg a kérdést Diomédész, miközben azért kicsit csodálta azt a határozottságot, ami a lányból áradt. Éppen ezért nem akarta direktbe megmondani Helenének, hogy a kiszemeltje egészen biztosan nem érdeklődik iránta; nem bírta volna elviselni a lány elhervadt mosolyát, csalódott tekintetét.
Nagy csodálkozására azonban Helené fáradtan legyintett.
- Nem érdekel. De tényleg, már belefáradtam az állandó hazudozásba – sóhajtotta. – Hogy lehet úgy élni, hogy az ember sosem őszinte? Nekem elegem van. Tudni akarom az igazságot. Jár nekem. Persze, ha bevallom Hektornak, hogy szerelmes vagyok, és visszautasít, nyilván benne van a pakliban, hogy elmondja majd a testvérének is. Senki sem akarja, hogy olyan valakivel legyen együtt az öccse, aki nem szereti őt eléggé. Szóval ez azt is jelenti…
- Hogy akkor Párisszal szakítasz – segítette ki őt a nehéz szavakkal Diomédész. Helené bólintott. – Akkor is, ha egyedül maradsz utána?
- Ez lesz a helyes döntés.
Diomédész elismerően meredt barátjára. Kicsit azért elszorult a torka. Ezek után nagyon ajánlom, Hektor, hogy kurva gyorsan szeress bele Helenébe. Ha összetöröd a szívét, nem fogok jótállni magamért, az biztos. Akkor sem, ha egyébként kedvellek. Helenét senki sem bánthatja.

×××

Diomédész nem tudott visszatérni a szobájába. Elindult, lassú és szánalmas léptekkel, a puha padlószőnyeg besüppedt a lába alatt. Mivel a szobák rendkívül jól szigeteltek voltak, a buli zaja sem hallatszódott ki, az egész szinten félelmetes csend volt. Tüdeusz fia már a folyosó vége felé járt, de szüntelen csak Helené szavai kavarogtak a fejében.  Hogy lehet úgy élni, hogy az ember sosem őszinte? Nekem elegem van. Tudni akarom az igazságot. Jár nekem. Az igazság Diomédésznek is járt volna, de nem kapta meg. Forrtak a gondolatai, forrt a feje is, érezte, hogy vörös az egész arca. Tényleg ennyi jutott volna neki, néhány féligazság, meg egy ajándékba kapott cigiszünet odakint, a farkasordító hidegben? Ha Diomédész valamit nem bírt elviselni az emberekben, az a rosszindulat. Ezért is nem kezdett Aigialeiával az elején. De a hazudozás nem ugyanennyire rossz-e? Ha valaki hazudik, az olyan, mintha játszmának tekintené az emberi kapcsolatokat. Itt egy kicsit jobbra, ott L-alakban előre, és már kiütik a királyt. Ha valaki közeledik, hátrálni kell, és meg kell védeni a királynőt. Folytonos számítgatás, küzdelem, izzadás – mindez azért, hogy az ellenséget legyőzzük. De én nem vagyok ellenség. Miért viselkedik úgy, mintha én is csak egy bábu lennék? Ez megalázó, nem viselhetem el tovább. Képtelen vagyok elviselni.
A fiú a másodperc tört része alatt döntött; még fel sem fogta, lábai sebesen vitték az ellenkező irányba. Pillanatnyit sem gondolkodott, amikor hangosan kopogni kezdett a súlyos faajtón. Most utoljára tisztázok mindent. Nem érdekel, ha köntörfalaz, vagy hallgat. Ki fogok húzni belőle minden egyes szót, és nem fog többet becsapni. 
Odüsszeusz Lártiádész álmos tekintettel, de még nappali ruhában nyitott neki ajtót. Még ha Diomédész meg is ígérte, hogy eljön, a férfi látszólag nem hitte el, hogy tényleg betartja majd a szavát.

- Menj el! – hangzott szinte reflexszerűen az utasítás. Odüsszeusz nem habozott, simán rácsukta volna Diomédészre az ajtót, a fiú azonban az ajtófélfának támasztotta a karját.
- Nem megyek. Beszélgetni fogunk.
- Idekint?
- Nem – rázta a fejét a fiú, majd állával a szoba felé bökött. – Be fogsz engedni. Most.
Odüsszeusz nyilván az esélyeit latolgatta; nem akarta becsukni a srác karját, ez nyilvánvaló. De azt sem akarta, hogy az beljebb jöjjön, és mindketten veszélyes terepre tévedjenek. Odüsszeusz most nem volt részeg, és Diomédész sem ivott, csak kólát – bár nem tervezte ezt a kis látogatást, így utólag megdicsérte magát a bölcsességéért. Túl kemény és magabiztos a tekintetem. Fél percen belül engedni fog. Engedni fog, pedig fél.

És a fiú jól sejtette. Miután Odüsszeusz körülnézett a folyosón, gyorsan betessékelte Diomédészt, és magukra csukta az ajtót. A biztonság kedvéért be is zárta.
- Hányszor mondjam, hogy nem fogok lefeküdni veled? – sziszegte a férfi inkább kétségbeesetten, mint mérgesen, miközben a lehető legtávolabb sétált az ajtó mellett álldogáló Diomédésztől. A srác azért nem tudta nem észrevenni, hogy a férfinak egy jó széles franciaágy állt a rendelkezésére. – Mondd, Diomédész, miért olyan nehéz ezt felfogni?! A diákom vagy, és nekem családom is van.
- Nem érdekel a szex - fakadt ki Diomédész, és ezen a mondatán maga is meglepődött. – Kurvára nem érdekel most már, oké? Felfogtam elsőre is. Nem lehet, kész, lezártam. De azt még mindig rohadtul nem értem, hogy miért hazudsz nekem állandóan. Azt hiszed, nem vettem észre, milyen szemeket meresztgetsz rám sokszor? Nem csak a korrepetálás alatt, már azelőtt is felfigyeltem rá. És tegnap is, amikor kimentünk cigizni. Arról nem is beszélve, hogy mikor megcsókoltalak, nem kellett nagyon biztatni, hogy viszonozd. Mi a jó francért nem vállalod fel, hogy te is ugyanúgy kefélnél velem, mint én veled?
Odüsszeusz arca pár pillanatig nyomasztóan semleges maradt. Aztán elsápadt.
- Foglaljuk össze – felelte, miközben egyik kezét a derekára tette. Kifújta a levegőt. – Azért jöttél, hogy kicsikarj belőlem egy vallomást, miszerint kívánlak téged. De nem akarsz szexelni. Akkor mit vársz? – A férfi széttárta a karját. -  Mondjam azt, hogy igen, Diomédész, én téged borzasztóan…
Diomédész pislogott, mert a férfi nem fejezte be.
- Igen?
Odüsszeusz lefagyott pár pillanatra; a tekintete a semmibe réved, és mintha elfelejtett volna levegőt venni. Majd egy nagyon mély sóhajjal újra magához tért, és olyan megbánással, örömmel, lendülettel beszélt, hogy a fiú szinte sajnálta.
- Szóval mondjam azt, hogy igen, Diomédész, kurva régóta másra se vágyom, minthogy veled szexeljek, de légy szíves, hagyj békén?
Furcsa volt a tanár szájából ezeket a szavakat hallani, de a srác azért nem akadt fenn rajta olyan könnyen. Szinte önkéntelenül fakadtak ki belőle a mondatok:
- Igen, mondd ezt! Mondd ezt, és békén hagylak. Mert, tudod, én egyáltalán nem akarok rád erőszakolni semmit. – Itt lehajtotta a fejét. Neki is kellemetlen volt a jelenet, persze; de talán ez az utolsó, igazán őszinte beszélgetése Láertiádésszal. Még ha nem is lesz több közöttük soha, Diomédész nem akart azzal a tudattal továbblépni, hogy nem sajtolta ki Odüsszeuszból azt, amit hallani akart. – Többek között ezért sem rohantalak le tegnap este. Egyrészt, ittál. Másrészt… nem akarom, hogy úgy érezzem, ez az egész csak rajtam múlik. Tizennyolc évesen van annyi eszem, hogy nem húzom le bárki sliccét csak úgy, ahogy…
- Várj. – Láertiádész szemében mintha megváltozott volna valami. Eddigi (lassan szokásosnak mondható) hideg, távolságtartó tekintete mintha felolvadt volna, és Diomédész újra azzal a szempárral nézett farkasszemet, amelyik nyomasztóan tele volt vággyal. A férfi nagyon nehezen nyelt. – Azt akarod mondani, hogy már elmúltál tizennyolc?
Diomédész a szemöldökét ráncolta, és hirtelen nem tudta hova tenni a kérdést.
- Persze, már több mint három hete. Még októberben bejelöltelek facebookon, talán ha méltóztattál volna visszaigazolni…  - Itt kezdte kapiskálni a lényeget; mégpedig, hogy Odüsszeusz egyáltalán nem azért volt kíváncsi a szülinapjára, mert fel akarta őt köszönteni. Ahogy a felismerés manifesztálódott a fiú arcán, úgy kezdett elfelejteni minden bosszúságot, ami az előbb eszébe jutott a facebookos történettel kapcsolatban. Még egy-két éve szándékosan kezdett idősebb csajokkal, és mivel imponálni akart nekik, így a profilján a születési éve nem volt nyilvános, csak a visszaigazolt ismerősei férhettek hozzá. Valamikor a korrepetálás során biztos megemlíthette Odüsszeusznak, hogy tizenhét éves, de azt nem mondta, hogy idén betölti a tizennyolcat.
Ami talán hiba volt.
- Mikor azt mondtam, hogy nem érdekel a szex… – motyogta Diomédész, és mert Odüsszeusz közelebb jött, folytatta. – Azért azt nem kell olyan véresen komolyan venni.
Láertiáész bólintott. Nagy sóhajjal megvakarta a tarkóját.
- Oké. – Szünet. – Most leblokkoltam.
Diomédész maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyedén és gond nélkül jött rá a nevetés. Szóval eddig tényleg csak játszotta az agyát. Én meg már lassan kezdtem azt hinni, hogy komolyan ő a kikezdhetetlen erkölcsű tanerő, aki példás önmegtartóztatásával nemcsak a legjobb tanár, de a legjobb férj is… aztán kiderül, hogy legális korban vagyok, és máris a farka után megy.
A fiú végül – még mindig vigyorogva – felült az ajtó mellett lévő íróasztal tetejére. Lábát lóbázva, jókedvűen meredt Odüsszeuszra. A férfi már csak pár méterre volt tőle.
- Szóval – kezdett bele a srác, ahogy incselkedőn kihúzta magát. Tisztában volt vele, hogy Odüsszeusz szemei a kétszeresére dagadnak, de rendkívül élvezte az egészet. – Nézzük a jó oldalát. Ha kefélünk, börtönbe már nem dughatnak téged. Nem lenne a dolog törvénytelen.
- Csak nem túl professzionális – summázta Odüsszeusz. Ennek ellenére olyan közel volt Diomédészhez, hogy a lábuk szinte összeért. Egymás tekintetét még mindig nem engedték el. Ami jó volt, mert a fiú látta Láertiádész szemében, hogy a kitartás utolsó szikrái is kezdenek kialudni benne. Azok helyét átvette valami sokkal pajzánabb.
- De nem törvénytelen.

Odüsszeusz szinte a végtelenségig húzta az időt. Majd felnézett Diomédészre. Kissé bűntudatosan sóhajtott még egyet, de kóbor ujjai már rátévedtek az ülő Diomédész combjára, és finom, körkörös mozgással kellemesen bizsergető érzést okoztak a fiúnak.
- Kár. Pedig már kezdtem büszke lenni magamra. – A srác érezte, hogy Odüsszeusz szorosan a lábaihoz nyomul, és kezeivel végigsimít mindkét combján. Diomédész mindennél jobban szerette volna, ha mindezt ruha nélkül élvezheti, de egyelőre még nem tartottak ott: így is boldogan hagyta, hogy a másik felcsúsztassa a kezét a derekára, majd annál fogva magához húzza őt. A fiú lehunyt szemmel összeérintette kettejük homlokát, és nem tudta, hova legyen az örömtől, amikor Odüsszeusz hagyta, hogy Diomédész lágyan a nyakát, arcát simogassa. Miért csinálom ezt? Én csak dugni akartam vele, ez nem… ez nem én vagyok. Némán simogatták egymást egy darabig, mintha csak ismerkednének a másik testével. Diomédész sosem gondolta volna, hogy bőr a bőrön ilyen elképesztően intim érzés lehet; és még el sem jutottak odáig, hogy meztelenek legyenek. A fiú ennek ellenére szétnyitotta a lábát, és minden erejével Odüsszeuszba kapaszkodott, átfonta őket a másik derekán. Láertiádész pedig éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy finom csókokkal halmozza el a fiú nyakát; Diomédész lélegezni is elfelejtett pár pillanatra, és a férfi ezt jó jelnek ítélhette, mert egyre gyorsabban egyre fentebb haladt. Egy idő után Diomédész a száján érezte a másik ajkait, és mohó szívveréssel, legalább akkora hévvel viszonozta a csókot. A srác pulzusa valahol az egekben volt, a tenyere pedig még jobban izzadt. Nem érezte az időt sem, fogalma sem volt, meddig csókolóztak így, egymáshoz préselődve, el-elkalandozó kezekkel. Csak akkor váltak el pár pillanatra, amikor Odüsszeusz levegőért kapkodott.
- Már kibaszottul belefáradtam. – És nem kellett folytatnia a mondatot, hogy a fiú rájöjjön, Láertiádész mire gondolt. Diomédész pislogva kisimított néhány előrehulló tincset a férfi hajából. Hihetetlen volt, hogy büntetlenül nézheti ilyen közelről a másik arcát. – Nekem… sosem volt erősségem az önmegtartóztatás. – Odüsszeusz a szemét forgatta. - És most finoman fejeztem ki magam. Az is csoda, hogy eddig kibírtam. Sajnálom, Diomédész.
- Hé, nyugodj meg. És ne sajnáld – felelte határozottan a fiú, ahogy rövid csókot nyomott a másik szájára. Nem akarta, hogy a tanárnak bármiért is bűntudata legyen. Na jó, azért talán lehet, mert korábban megbántotta őt, de a szex miatt semmiképpen. – Én is akarom, tudod?

Láertiádész őszintén mosolygott, pár pillanatig. Aztán válasz helyett átölelte Diomédészt, és újult lendülettel vetette bele magát a csókba. Diomédész persze sejtette, hogy fiatal tanára fogja bírni az ágyban a strapát, de ez alkalommal a srácnak magának is küzdenie kellett, hogy nehogy lemaradjon az irdatlan tempóban. Odüsszeusz a száját és az arcát csókolta, mindegy volt neki, hol éri, csak Diomédész legyen – akit ez persze annyira beindított, hogy alig bírt magával. Más volt éjszakánként magához nyúlni és arról álmodozni, hogy Láertiádész egyszer beadja a derekát, és más volt teljes tudattal és testtel ott lenni a pillanatban: mire észbekapott, az egyre forróbb testű Odüsszeusz már félig lehúzta róla a pólót. Miután együttes erővel megszabadultak a zavaró ruhadarabtól, Diomédész megérezte a másik erős kezeit a hátán, és – ha ez lehetséges volt – megpróbált még közelebb férkőzni hozzá. De hiába dörzsölte magát odalent Odüsszeuszhoz, és hiába szakadt ki az idősebből egy megkönnyebbült nyögés, még mindig túl sok volt a réteg, és túl nagy volt a forróság Diomédész nadrágjában. Percekig kínozták ezzel egymást; Diomédész Odüsszeusz nyakhajlatában zihált, és – mivel már nem tudta kivárni, amíg Odüsszeusz a nadrágjától is megszabadítja – hol teljesen rásimult a férfira, hol szándékosan hagyott egy kis teret maguk között . Egy darabig úgy gondolta, képes lenne csak attól elélvezni, hogy egyre duzzadóbb férfiasságát Odüsszeuszhoz dörzsöli, de aztán a tanár cselekedett. Bár a fiú ült, Odüsszeusz pillanatok alatt leráncigálta róla farmert, majd habozás nélkül belenyúlt az alsónadrágjába is. Ujjai melegek és finomak voltak, és játszi könnyedséggel suhantak végig a már így is kőkemény Diomédészen. A fú számtalanszor elképzelte otthon, hogy milyen érzés lesz majd ez – de Odüsszeusz Láertiáész érintése a legélénkebb, legvalóságosabb álmait is meghaladta. Diomédész behunyta a szemét, és bár érezte, hogy a gyomra liftezik, a lábai pedig szinte kocsonyából vannak – nem érdekelte. Nem érdekelte, Odüsszeusz miért más, miért jobb bárkinél. Ezen ráért később gondolkodni – vagy akkor sem. Most csak az számított, hogy a férfi újra a nyakát csókolta, simogatta a karját, a hátát, és egyre erősebb, szaggatott mozdulatokkal az erekcióját. Már ez is túl sok. A fiú alig kapott levegőt, úgy kapaszkodott a másik széles vállába, mint a fuldokló a mentőcsónakba. Nem fogom kibírni. Nem fogom kibírni addig, amíg…
Diomédész itt hirtelen elhúzódott. Nagyokat pislogott Odüsszeuszra, amíg ki nem tisztult a tekintete.
- Várj, ez így tök jó, de… van nálad gumi? Síkosító?
Odüsszeusz egyelőre szintén csak pislogni tudott; nyilván furcsának érezte, hogy hasonlóan túlfűtött ölelgetés, csókolózás után a srác még képes ilyen világi, piti dolgokat említeni, mint az óvszer. Persze ahogy rájött, mit kérdez tőle a másik, kihúzta a kezét Diomédész nadrágjából (amit az említett keserűen üdvözölt), és elgondolkodva sóhajtott.
- Guminak lenni kell. – Ezzel a szekrényéhez sietett, és kiráncigálta annak aljáról az utazótáskáját. Leguggolt hozzá, és felnyitotta. – Az egy hetes bőröndömet hoztam, úgy emlékszem, a hónaposból fogyott el még tavaly nyáron…
- Van hetes meg hónapos bőröndöd? – lepődött meg a srác, és kíváncsiságból megpróbált bekukucskálni a férfi háta mögött a szekrénybe. Nem volt ott más, csak két farmer felakasztva, meg a polcokon (kicsit rendetlenül) a pólók, fehérneműk, pulcsik. Meg egy egészen kisméretű táska, amiben talán egy kicsi laptop lehetett.
- Igen, van még egy darab – állt fel boldogan a tanár, kezében az óvszerrel. Gyorsan kibontotta. – Egyébként persze, van három napos, hetes, és hónapos bőröndöm. Ha egy hónapnál több időre megyek valahová, akkor általában ott veszek ruhákat. – Az arca aztán egy kissé elborult. – Mondjuk nem éppen a… a legelső logikus kérdést tetted föl.
Diomédész vállat vont.
- Nem érdekel, miért van nálad óvszer. Vagyis, feltételezem, nem én vagyok az első, akivel megcsalod a feleséged…
Odüsszeusz azonban erre nem kívánt válaszolni, csak némán odament a fiúhoz és segített neki lekászálódni – aztán jó keményen nekidöntötte az asztal szélének. Egészen sarokba szorította, akinek persze ez egyáltalán nem volt ellenére.
- Síkosítód nincs, mi? – kérdezte kissé lefitymálóan.
- Majd megoldjuk, hogy ne kelljen – nyomott egy gyors csókot Diomédész szájára a férfi, de az csak komoly szemekkel meredt a másikra. Nem mintha félt volna. Dehogyis. De azért mégis ez az első alkalma férfival, és nagyon nem lett volna jó, ha ilyen piti dolgokkal elrontja neki a másik az élményt.
- Oké, de nem engedem, hogy rendesen bedugd – szögezte le Diomédész. Odüsszeusz csak vidáman nevetett, miközben megsimogatta Diomédész arcát. Ez valahogy… az eddigiekhez képest is szokatlanul intim volt, és a srác zavarba jött. Nem vagy normális, Diomédész. Arról beszélgettek tök nyíltan, hogy ki kefél meg kit, de egy arcsimogatás már túl intim? Fura dolgok jutnak eszembe.
- Nem gondoltam ilyesmire, nyugi – mosolygott Láertiádész. – Mondtam, megoldjuk valahogy. Rengeteg élvezetes dolog van, amihez nincs szükség síkosítóra. Majd meglátod.
Diomédészben benn rekedt a levegő, mert a következő pillanatban Odüsszeusz hozzálátott ahhoz a rengeteg élvezetes dologhoz, amit kilátásba helyezett. Kezdte ezt azzal, hogy határozottan megmarkolta Diomédész péniszét, és kivette az alsónadrágból. Az előző pár pillanatban a srácnak még megfordult a fejében, hogy leszedi Odüsszeuszról legalább a pólót – hiszen ő már majdnem meztelen, a férfi meg egy gombot sem oldott meg magán -, de miután a férfi ingerelni kezdte őt, minden egyes gondolat valahogy kiszállt a fejéből. Talán a nevét se tudta volna megmondani, amikor Odüsszeusz először egy, majd két kézzel is megmarkolta odalent – és egyáltalán nem finomkodva. Pá pillanatig erősen, két kézzel, határozott mozdulatokkal pumpálta Diomédész férfiasságát, aztán a tempó lassult, finomodott. Odüsszeusz végigfuttatta fürge ujjait az egész hímtagon, értően és lassan, mintha csak tapogatná őket. Ez még csak rosszabb volt, mint az előző, mert a srác már nagyon közel volt a csúcspontjához, és nem kapott elég ingert ahhoz, hogy túllendüljön rajta. Gondolhatta volna, hogy Odüsszeusz nem az a fajta ember, aki olyan könnyen adja a kielégülést; de éppen ez volt benne a vonzó. Ahogy tenyerével finoman végigsimított a pénisz érzékeny, oldalsó részén, Diomédész szinte könyörgni akart neki, hogy térdeljen le, és vegye a szájába őt. Talán ez történt volna pár másodpercen belül, talán nem, már egyikük sem tudta meg; pont akkor ugyanis, amikor a srácnak a fentiek jutottak eszébe, hangos és durva kopogás szűrődött át a faajtón.

- Odüsszeusz, ugye nem zavarlak?
Az előbbi pillanat szinte rögtön köddé vált. Diomédész a fülében érezte a hangos szívének dobogását, és ledermedve nézett össze Láertiádésszal. A fiú abban biztos volt, hogy a rohadtul zavarsz, mit képzelsz magadról, éppen az egyik diákkal kézimunkázom lemez nem biztos, hogy kifizetődő lenne, de mégiscsak válaszolni kellett volna valahogy Meneláosznak. Főleg, hogy az informatikatanár az ajtó alól láthatta, hogy ég a villany a szobában, tehát Odüsszeusz biztos nem aludt. Diomédész egyelőre moccanni se bírt; és társának is kellett pár pillanat, mire visszatért a lélekjelenléte, de amint ez megtörtént, rögtön kikiabált:
- Dehogy, mindjárt nyitom! – Közben elhessegette Diomédészt a fürdőszoba irányába. Diomédész gyorsan felkapta a földön lévő ruháit, majd berohant a mosdóba, és magára csukta az ajtót. Mialatt a srác igyekezett felrángatni magára a ruháit, tompán beszűrődött hozzá a beszélgetés zaja.
- … szóval hát elfelejtettem hozni fejfájáscsillapítót, pedig állandóan fáj a fejem. Nem is tudom, mi van mostanában velem, ha meleg van azért fáj, ha hideg van, azért… de így képtelen vagyok elaludni. És amúgy is állandóan Helené jár a fejemben…
- El fog múlni… hidd el, eltelik pár hónap, és azt veszed észre, hogy eszedbe sem jut majd. Főleg, ha elhagyja az Iliont, és egyetemre megy.
Mintha Meneláosz sóhajtott volna. Majd Diomédész az ágy nyikorgását hallotta, a férfi nyilván leült.
- Képtelen vagyok őt kiverni a fejemből… olyan sok dolog eszembe jut így utólag, amiket bánok, és jó lenne megosztani valakivel. Ráérsz, ugye? Vagy aludni akartál már?
Nagyon nehéz volt nem meghallani a kissé éles hangnemet Odüsszeusz szavaiban, és Diomédész – még a kiélezett szituáció ellenére is – majdnem elnevette magát.
- Ismersz, későn fekvő vagyok.  Amúgy itt a gyógyszer. – Szünet. – Vedd csak be, adok holnapra is pár szemet. Egyébként mielőtt elkezdesz sztorizgatni, nem néznéd meg a szekrényemet? Olyan poshadt szaga van, mintha valami büdöset kiöntöttek volna benne. Ennyi pénzért az ember azért kicsit jobbat várna, nem? De lehet, csak én érzem.
Ez utóbbi pár mondatot Odüsszeusz hangosabban mondta a kelleténél, Diomédész pedig ebből tudta, hogy szabadon kidughatja a fejét. Meneláosz és Odüsszeusz éppen behajoltak a szekrénybe, amikor a srác csendesen kilopózott a mosdóból, és lábujjhegyen az ajtóhoz osont. Azt még éppen hallotta, hogy Meneláosz „semmi fura szagot nem érez”, de rögtön utána már kint is volt a folyosón; maga után finoman behajtotta az ajtót.
Ugyanilyen csöndben folytatta útját a szobája felé.