2017. december 17., vasárnap

Forró csokoládé

Fandom: Pál utcai fiúk
Párosítás: Boka/Nemecsek, kisebb részben Csele/Nemecsek
Korhatár: talán egy gyenge 12-es
Figyelmeztetés: nincs
Tartalom: Szenteste van, amikor mindennek  szeretetről, békéről, megbocsátásról kellene szólnia. Na meg a barátságról. Nemecsek Ernő mégis úgy érzi, hogy talán soha nem volt még ennyire egyedül.
Megjegyzés: Karácsonyi kis szösszenet a fiúkkal, avagy az első PUF történetem (ez így persze nem teljesen igaz, mert párhuzamosan egy másikat is írtam mellette - reményeim szerint az is hamar kész lesz). A történet az eredeti időben játszódik, csak éppen négy évvel később, amikor a Pál utcaiak már végzősek. Igen, nem lett annyira vidám, mint terveztem, de azért szerintem így karácsony előtt is teljesen emészthető :)
Megjegyzés #2: Még minimum egy fanfic várható karácsonyig (24-éig legkésőbb) a Nyugat Secret Santa miatt, de szilveszter előtt talán a másik PUF fanfic is felkerül. Januárban pedig ígérem, nem fogok elfelejtkezni az Ain't nobody következő részéről sem :)








A józsefvárosi katolikus templom harangja elütötte az éjfélt. Méltóságteljes bongására egy testként állt fel az összes jelenlévő; a legelső sorban ülő, elegáns polgáremberek meghatottan húzták ki magukat, de a hajó hátában meghúzódó inasok, cselédek szintén örvendeztek, amint megpillantották a csodálatos, piros ruhás papot, aki éppen a sekrestyéből lépett ki ministránsai társaságában. Az orgona súlyos dallama hirtelen betöltötte az egész templomot, és bár pont ugyanúgy szólt, mint bármelyik vasárnap, a legtöbb ember számára most mégis mintha kicsit más lett volna. Kicsit fűszeresebb, kicsit ünnepibb. Kicsit bejgli-illatú - bár ezt talán már csak odaképzelték.
Szenteste. Nemecsek Ernő fázósan húzta össze magán a legszebb (de még így is kicsit kopott, évek óta hordott) kabátját. A zsebe helyén már lyuk volt, de Nemecsekné azt mondta, azt úgysem látja senki, és jelenleg sajnos nem telik újra. Milyen szép ez a templom, milyen csodás az a ruha a plébános úron. És milyen jó, hogy együtt van a család.
Ernő felnézett a mellette álló édesanyjára és édesapjára. Nemecsekné barna télikabátot viselt és egy mástól kölcsönvett, kék kalapot, ami finom fehér szalaggal volt díszítve. Egy kis púder is volt az arcán (pedig ő nagyon ritkán használ ilyesmit), de a mosolya volt a legszebb rajta. Édesapja szintén a legünnepibb nadrágját, szövetkabátját vette fel, és mély áhítattal figyelt a pap Asperges me… kezdetű bevezető soraira.


Ernő nézte a szüleit, és hirtelen azt vette észre, hogy elpirul. Édes jó szüleim… édes, drága jó szüleim… ti úgy szerettek engem, és én csak csalódást okozok nektek. Szégyenében lesütötte a fejét, és inkább a szomszéd padsorok felé kezdett vándorolni a tekintete. Egészen elöl, a jobb szélen ott állt a nyájas képű - és az utóbbi időben igen megférfiasodott - Geréb kifinomult édesanyjával és édesapjával; valamivel mögötte foglalt helyet Csónakos a szüleivel és annak a lánynak a családjával, aki már néhány hónapja a menyasszonya volt. (Nemecsek örült nekik. Tényleg. Még akkor is, ha kedves barátja eljegyzése fájdalmasan emlékeztette őt arra, hogy telik az idő. Mindenki tizennyolc éves, felnőtt férfi már az osztályból. Mindenki. Ernő gyakran azt érezte, ő az egyetlen, aki gyerek maradt.)
Ahogy tovább siklott a tekintete, megállapította, hogy Kolnay és Barabás valamelyik oldalhajóban ülhetnek, mert őket nem látta sehol. (Azért reménykedett, hogy nem egymás mellett vannak, mint tavaly. Szegény szüleik arca akkor is pirult, hiszen a két fiú végig sugdolózott a szertartás alatt.) Boka, a mindig komoly és okos Boka éppen két sorral Nemecsekék előtt ült, és Ernő csak a hátát látta: durva, fekete posztókabátját és ezúttal csinosra, nagyfiúsra fésült, barna haját. Ernő csak bámulta és bámulta őt, aztán amikor észbe kapott, újra elfordította a tekintetét.

Nem lett volna szabad. A bal oldalhajóban ugyanis sikerült megpillantania Csele Csabát - ez az osztálytársa messze kimagaslott szülei és négy lánytestvére közül, de úgy tűnt, ennek kifejezetten örül. Nyilván tudta, hogy rendkívül csinosan fest finoman szabott, elegáns, sötétkék kabátjában, és ki is élvezte ennek minden pillanatát. Még mosolygott is kicsit, a körülötte ülő hajadonok nagy örömére. Ernő most már tényleg a füle tövéig elvörösödött.
Hogy tud ilyen nyugodt, ilyen kimért lenni, az után, hogy tegnapelőtt…? Nemecsek gyorsan imára kulcsolta a kezét, és lehunyta szemeit. Jaj, hogy szégyellem magam. Istenem, bocsáss meg. Annyira szégyellem magam.
A mise folytatódott tovább, de Ernő feje zúgott. Hiába ismételgette gépiesen az oly jól ismert válaszokat a papnak, hiába próbált az ünnepre és a többi ismerősére koncentrálni, gondolatai szüntelenül csak a két nappal korábbi események bűvölete körül forogtak.
Nemecsek Ernő az emlékek hatására beharapta száraz ajkait.

Imádnivaló volt az a temérdek hó. A fiúk csak szaladgáltak és szaladgáltak a hófödte, keskeny utcákon, nem törődtek azzal se, hogy téli csizmájuk lassan átázik, és a sapkájuk anyagán átfú a decemberi szél. Azaz Ernő sapkáján átfújt, de hát ő már megszokta. Annak örült, hogy végre megint együtt lehet a barátaival; mikor rájött, hogy ez az utolsó téli szünetük együtt gimnazistaként, kicsit elszomorodott. Nem gondolta, hogy valaha is talál majd másik Csónakost, aki ilyen jól fütyül játék közben, vagy másik Kolnayt és Barabást, akik fittyet hányva a többiekre egymást kezdik megetetni hóval - Boka nagy bosszúságára, aki kénytelen volt szétválasztani őket. Az egész önfeledt délután persze hamar eltelt, és a sok nevetés közepette Richternek kellett figyelmeztetnie arra a társaságot, hogy lassan nyolc óra, és neki haza kell mennie. Boka erre bólintott, és közölte, hogy most már tényleg jobb, ha elbúcsúznak egymástól. Aztán, amikor a többiek már szállingóztak haza, kissé aggályosan nézett arra a Nemecsek Ernőre, akinek - Leszik jóvoltából - egy nagy hógolyó landolt a nyakában pár perccel korábban. (Persze, a szabályok senkit sem érdekeltek igazán egy hógolyócsatában). Nemecsek érezte, hogy Boka szemébe nézve irgalmatlanul lüktetni kezd a szíve szakadt kabátja alatt, de állta a tekintetét.
- Ernő, ne cseréljünk kabátot? Ha így kell hazáig menned, akkor…
- Ernő eljöhet hozzánk is - szakította félbe őt hirtelen Csele. A fiú csak pislogni tudott a két elképedt arcra. - Tudjátok, itt lakom az utca végén. Megszárítkozhat, aztán majd hazaküldöm egy kocsissal.
Ernő elpirult, de nem akarta félbeszakítani barátait. Tudta, hogy osztálytársai mennyire szívén viselik a sorsát, és hogy nem merik megkockáztatni, hogy meghűljön.  Még egyszer nem.

Így találta magát tehát Nemecsek Ernő abban a kályhával fűtött, gyömbérillatú, tágas lakásban. Cseléné, aki Csaba húgaival meg a cseléddel sürgölődött a konyhában, nagyon megörült a látogatónak: halványra rúzsozott ajkai fülig értek, és szinte rögtön hozott Ernőnek egy törülközőt, amivel megszáríthatta magát. Mondta, hogy a mákos és diós bejgli éppen készülőben van, csak várja meg nyugodtan. Miután Nemecsek - kissé zavartan - kibújt a vizes cipőből és kabátból, Csele intett neki, hogy fáradjon csak be a szalonba. Odabent minden csupa karácsony, csupa dísz és ünnep volt: a mívesen faragott székek hosszú, piros csipkés terítővel lefedett dohányzóasztalt öleltek körül, és az egyik sarokban egy komoly, fekete pianínó állt,  másikban pedig egy sötétzöld kályha. A fiúk a forró kályhához telepedtek le, és amíg Ernő a pianínó melletti, fahéjjal és naranccsal díszített hatalmas fenyőfát bámulta, végig magán érezte Csele átható tekintetét.
Vagy egy félóráig nevetgélve idézték fel a mai hógolyócsata nevezetes pillanatait (egyetértve abban, hogy Kolnay és Barabás voltak a legszórakoztatóbbak), ám amikor Csele felhozta Valériát - azt az olyannyira kedves, telt idomokkal rendelkező, szőke újságárushölgyet -, Ernő majdnem félrenyelte a forrócsokoládét.
- Ha engem kérdezel, eljegyzés lesz ebből hamarosan - kötötte az ebet a karóhoz Csele. - Nem Csónakos fog előbb megnősülni. Boka sokkal érettebb, már igazi felnőtt. Nem csodálkoznék, ha még a télen bejelentené, hogy elveszi Valériát.
- De az a lány még csak tizenhat éves, nem? - Ernő nagyon reménykedett, hogy a hangja nem árul el semmit belső indulatairól. Annak hallatára ugyanis, hogy Boka megnősülhet, keserű kis csomó nőtt a hasában. Bele sem akart gondolni, nem, nem akart.
- Nem számít - vont vállat Csele. Olyan látványosan nézett Ernőre, hogy az szinte rögtön zavarba jött. - Ha Valéria szülei beleegyeznek, semmi nem akadályozza a házasságot. A lánnyal még csak egyszer találkoztam ugyan, de szerintem illik a mi Bokánkhoz. Nem gondolod?
Ernő is csak egyszer látta Valériát, ablaküvegen keresztül. Boka akkor mosolyogva nyújtotta neki a pénzt az újság után, és hosszan elmélázott a lány kicsi, csillogó szemein. Nemecsek emlékezett, hogy legszívesebben elfutott volna. Örökre. Hogy soha többet ne kelljen Boka szemébe néznie.
- Nem tudom,én… én nem értek az ilyesmihez - motyogta fülig pirulva a kis szőke, aztán belekortyolt még egyszer a bögréjébe. Érezte, hogy van egy kis csokoládé folt az ajkai felett, de azt nem tudta mire vélni, hogy Csaba miért bámulja ennyire még mindig.
- Nyilván - mondta komolyan a másik, majd elhallgatott pár pillanatra, mintha lázasan gondolkodna. Kicsit közelebb hajolt osztálytársához. - Ne haragudj, hogy szóba hoztam azt a lánykát, gonosz dolog volt tőlem. Sajnálom. Tudod, ha bármikor úgy érzed, nem bírod tovább magadban tartani a… gondolataidat, nekem nyugodtan elmondhatod őket. Én nem ítélkezek, becsszó.
Erre már Ernő egy kissé megijedt, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
- Te meg miről beszélsz? Nem értelek, Csaba.
Csaba viszont csak kedvesen nevetett.
- Dehogynem értesz, kis Nemecsek. Értesz te nagyon jól. - Mivel Nemecsek arcából kifutott minden vér, Csele folytatta. - Látom, hogy nézel Bokára mostanában. Egészen nyilvánvaló, mit szeretnél.
Ernő úgy érezte, az lenne a legjobb, ha megnyílna alatta a föld. Vagy legalább ez a díszes padló.
- Én… Csabi, kérlek, a többiek ugye nem…?
- A többiek - legyintett Csele. - Tudják is azok, mit keressenek. Az ilyesmit csak az látja, aki… na igen, aki tudja, mit keressen. Akitől nem áll messze a... dolog.
Nemecsek némán emésztette a hallottakat. Csele most már egyértelműen közelebb ült hozzá a kereveten; egy vékony kis hímzett párna még volt kettőjük között, és Ernő nem csodálkozott rajta, hogy mikor felnézett, barátja tekintete egészen közel volt hozzá.
- Lehetséges ilyesmi? - Kis könnycsepp gördült le a fiú arcán. Már nem érdekelte. Az az őszinteség, amivel Csele az előbb megtisztelte, nagyon kivételessé tette most őt Ernő szemében. Sosem álmodta volna, hogy Csele, ez a gigerli, elegáns, finom Csele és ő ennyire hasonlóak egymáshoz. Viszonozni akarta a szívességet. - Olyan régóta tudni akarom.
- Mi lehetséges?
- Hogy úgy tudjak szeretni egy fiút… olyan nagyon, ahogy lányt kellene.
Csabi mosolya egyszerre volt kisfiús és gyönyörű.
- Szerintem igen.
- És szerinted ez rossz dolog?
Csele gyengéden kivette Ernő kezéből a félig megivott forrócsokoládét, majd a magáéval együtt lerakta a dohányzóasztalra. Ernőben benn rekedt minden levegő, amikor Csaba megfogta hideg, kissé remegő kezeit.
- Nagy levegőt, Nemecsek. - És újra nevetett. - Vegyél egy nagy levegőt, jó? Minden rendben van.
Csele forró tenyere jóleső érzés volt a kezében, bár Ernő jobban szerette volna, ha más tartja őt így. Erre a gondolatra szégyenteljesen leszegte a fejét.
- Sosem mondom el neki.
- Dehogynem. Bátor fiú vagy te, mindig is bátor voltál.
- Ki fog gúnyolni, és abba tényleg belehalok.
Érezte, hogy Csaba finoman felemeli az állát. A fiú ajkaiban (amit Ernő már igen közelről láthatott) játékos, viccelődő mosoly ült.
- Jaj már, a kapitány úr elrontja az egészet. Halálról beszélni akkor, amikor Csele Csaba élete első csókját akarja önnek adományozni… hát, kimondottan lehangoló.
Ernő még fel se tudta fogni barátja szavainak az értelmét, mert a következő pillanatban Csele összeérintette ajkait az övével. A szőke az elején egy kissé megijedt, de hamar elfelejtette, hogy Csabiék szalonjába bárki bejöhet, és pár pillanatnyi hezitálás után megpróbált visszacsókolni. Rettentően ügyetlenek voltak mindketten, bár Csele kitartóan és nagy hévvel igyekezett ellensúlyozni tapasztalatainak hiányát. Még arra is figyelt, hogy a derekánál finoman maga felé húzza Ernőt, és átkarolva szorosan tartsa őt - Nemecsek pedig, bármennyire is zavarban volt, ezen nem tudott nem mosolyogni.
- Boka szerencsés - suttogta Csaba a fülébe. Aztán észrevett még egy kis maradék csokit Ernő ajkai felett, és lecsókolta róla.

A szőkeség vékony hangon, kissé kábán énekelte az imádságokat a mise közben.Már nem igazán mert másfelé nézni, végig ájtatosan és leszegett fejjel hallgatta a kántor énekeit, majd az ünnepi, pátoszos szentbeszédet is. A plébános hosszú körmondatokban fejtette ki, hogy az ünneplés mellett nem szabad megfeledkezni a bűnbánatról sem, valamint a lelkünk megtisztításáról. Nem lett volna szabad hagynom, hogy Csabi ezt.. ezt tegye velem. Mintha megrontott volna. Ernő felsóhajtott erre a gondolatra. Ez így nem volt igaz, hiszen természetesen csak csókolóztak azon az estén, azt is csak párszor. Az egész igazán gyermeki és játékos volt, mivel egyikük sem csinált még ilyet. Olyan ártatlan szórakozásnak tűnt az egész. És nyilván semmi olyat nem műveltek, amibe Ernő nem egyezett bele. Hazudott volna, ha azt mondja, kicsit sem élvezte. Csak éppen…
… mégsem így akartam először. Nem így, nem vele. Nemecsek minden igyekezetével azon volt, hogy elterelje a figyelmét kusza és erkölcstelen gondolatairól - ezek éppen elég pirulást okoztak neki otthon, csendes magányában, esténként. Mikor nem tudott aludni a sírástól, és lábát kulcsolva, összegörnyedve feküdt a takaró alatt. Mikor azért imádkozott gyermeki őszinteséggel, összekulcsolt kezekkel, hogy Istenkém, drága jó Istenem, hadd ne szeressem őt ennyire. Mikor a képzelete elragadta, és a képzeletében boldog volt. Mikor másnap reggel szégyellt Boka János szemébe nézni.

A misének már vége volt, de Nemecsek Ernő ezt kevéssé érzékelte. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy amikor a szertartás után a szülei egy ismerős családhoz mentek oda beszélgetni, a fiú nem is tudta, mit csinál, csak követte anyját és apját engedelmesen. Elvégre mégiscsak karácsony volt: számos ismerős és szomszéd jelen volt a templomban, és természetesen ilyenkor kihagyhatatlan volt egy kis trécselés a karácsonyi menüről, az ajándékokról, a rokonokról. Nemecsek megpróbált részt venni ezekben a beszélgetésekben, és felelt, ha kérdezték; egy idő után azonban azon kapta magát, hogy Bokát követi a szemével. Boka - Ernőhöz hasonlóan - egy ideig a szülei mellett állt és ismerősökkel beszélgetett. Aztán egy váratlan pillanatban egy sárga kabátos, felcsigázott hajú lány bukkant fel mellette. Valéria, futott át a fiú agyán villámgyorsan a gondolat. Ugyan csak hátulról látta a lányt (és annak szüleit, akik szintén Bokával beszéltek), Ernő szíve vadul kalapálni kezdett, és képzelete újabb meg újabb történeteket talált ki. Esetleg engedélyt szeretne ahhoz, hogy a lányukat elhívja randevúra. Talán… istenem, talán már a kezét kéri meg? Jaj, Boka, miért mosolyogsz ennyire? Miért nézel így rá?
Nemecsek arca falfehér lett, és úgy érezte, képtelen a templomban maradni tovább. Édesanyjának azt mondta, hogy szívna egy kis friss levegőt, majd kint megvárja a szüleit - Nemecsekné persze nem gyanított semmit, és egy intéssel elengedte a fiát. Ernő kifelé menet találkozott Weisszel és Kolnayval is, de mindkettőt lerázta magáról, azzal az indokkal, hogy rosszul van. Mindkét fiú nagyon meglepődött, hogy a máskor félénk és udvarias Ernő ilyen goromba hangnemben utasítja őket helyre - ráadásul éppen Szentestén -, de Nemecsek nem törődött egyikkel sem.

A templom mögött tért magához. Szenteste lévén senki nem lézengett az utcán, talán csak néhány templomból hazaigyekvő rótta az utakat ilyen későn; de amúgy sem figyelt volna senki egy alacsony termetű, vézna kisfiúra, aki összegörnyedve roskad a templom tövének. A hideg decemberi széltől csak régi, kopott kabátja óvta, meg az a kis sál, ami a nyakában volt. Sós könnyek csorogtak végig Nemecsek arcán, és ettől persze csak még jobban fázott. Ahogy lekuporodott a hideg falhoz, átkarolta saját magát.
Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Miért nem tudok én is vidám cselédekbe meg szőke eladólányokba beleszeretni? Miért kell állandóan szégyenkeznem saját magam miatt? Édes szüleim, ha tudnátok… sosem bocsátanátok meg. A fiúk pedig csak kinevetnének, talán még gúnyolnának is. Nem, nem beszélhetek erről senkinek… magam vagyok. Még mindig. Már megint. Bárcsak meghaltam volna abban a tüdőgyulladásban négy évvel ezelőtt! Senkinek sem hiányoztam volna.
Ahogy Ernő így pityergett egyedül, egyszer csak azt érezte, hogy egy meleg kéz kulcsolódik a karjára.
- Ernő, hát te mit keresel itt? - Boka elszörnyedve nézett le rá. - Hisz még csak kalap sincs rajtad, te szegény, meg fog fújni a szél! És miért…várjunk, te sírsz?
Nemecsek azonban képtelen volt megállítani a könnyeit. Karjai még szorosabbra kulcsolta saját maga körül, és tekintetét a földre szegezte.
- Menj el. Kérlek, Boka.
János azonban nem hátrált meg. Elszánt arccal felhúzta Nemecseket a földről, és olyan finoman, ahogy csak tudta, megfogta a két vállát.
- Beteg vagy? - János gyengéden megérintette a homlokát, mire Ernő még a könnyei közt is elpirult. - Kolnayval találkoztam a templomban, ő mondta, hogy rosszul vagy, és hogy kirohantál. Jaj, az a buta Csele, ugye tegnapelőtt nem gyalog küldött haza? Mert ha igen, akkor én komolyan…
- Csele nem buta - vágott vissza önérzetesen a fiú, amin saját maga is meglepődött. Boka meglepetten pislogott rá. - Száraz ruhát adott nekem, meg forró italt. Nem engedte, hogy vizesen menjek haza, hívatott kocsist is. Csabi… törődik velem.
Boka láthatóan nem tudta hova tenni az utolsó mondatot.
- Jó, hát… értem. Mindegy. Elmagyarázod végre, hogy…?
- Menj csak vissza ahhoz a lányhoz. - Ernő még mindig szipogott, de ruhaujjával megtörölte a szemét. Tisztában volt vele, hogy ő egyébként sem az a fajta fiú, akihez bárki vonzódni tudna, de azért mégis kicsit rosszul esett neki, hogy Boka most így látja őt. Sápadtan, reszketve, kisírt szemmel. Ennek ellenére a hangjában semmi rosszindulat nem volt. - Hiányolni fog.
- Milyen lány?
- Valéria.
Boka ajkai szélében megjelent egy kis mosoly, és zavartan oldalra pillantott. Ernő éppen ettől a pillantástól félt.
- Ó… nos, Valéria várhat. - Ezzel Boka némileg lentebb csúsztatta a kezét Nemecsek karján. Ernő szíve dobbant egy nagyot, ahogy János aggódva, mélyen a szemébe nézett. - Te vagy a legjobb barátom, tudod, Ernő? Nem viselném el, ha bármi bajod is esne.
- El fogod venni őt feleségül.
Boka kábán pislogott a kijelentés hallatára.
- Mi?
- El fogod venni feleségül. A Valériát.
- Ez kérdés akart lenni? Nekem inkább kijelentésnek tűnt. - Boka aztán teljesen váratlanul (talán mert oldani akarta a feszültséget) felnevetett. Ernőnek a szíve is belesajdult, amikor felnézett rá. - Még nem ismerem annyira, tehát egyelőre nem tervezek semmi ilyesmit. Talán majd egyszer. Nem tudom. De te… te ugye nem ezért pityeregsz itt a sötétben?
Ernő úgy érezte, kezdi elveszíteni a lélekjelenlétét. Boka csak bámult rá azokkal a nagy, barna szemeivel, ő meg egyszer csak azon kapta magát, hogy Csele finom mosolya, kezének melege jár a fejében. Mit is mondott Csaba? Nagy levegőt, Nemecsek. Nagy levegőt, Nemecsek. Nagy levegőt…
- Nem akarom, hogy a menyasszonyod legyen.
Boka a homlokát ráncolta.
- Butuska vagy. - Egyik tenyerével előrenyúlt, és gyengéden megsimogatta az egyre csak vörösödő Ernő haját. Már megint gyereknek néz. - Azt hiszed, bármi is változna köztünk, ha menyasszonyom lenne? Ami nem lesz egyelőre, de mindegy. Tudnod kellene, hogy téged sosem hanyagolnálak el, a legszebb pesti dámák kedvéért sem.
- Nem értesz, Boka! - kiáltotta Ernő hevesen, ahogy lerázta magáról barátja kezeit. Látta, hogy az ledöbben, de már nem érdekelte. Vad határozottsággal nézett a szemébe. - Nem akarom, hogy menyasszonyod legyen!
- Igen, de hát már mondtam, hogy téged soha…
- Nem akarom, hogy elmenj vele randevúzni, nem akarom, hogy megöleld, nem akarom, hogy feleségül kérd! Nem akarom! Miért nem érted meg? - Ernő érezte, hogy a hangja elcsuklik, és hogy a könnyei újra, még az eddiginél is sűrűbben peregni kezdenek. Az arca égett, de nem akarta, hogy Boka így lássa. Elkeseredett, lázas önkívületében szinte ráborult Jánosra. - Nem akarom… nem akarom…
Boka János szinte kőmerev volt pár pillanatig. Ernő tudta, hogy minden bizonnyal alapjaiban rengette meg most a másikat, de már nem érdekelte. Nem akart semmi mást, csak sírni. Sírni, és kiengedni magából azt a gyomráig markoló, hideg, tűéles fájdalmat, amit eddig képtelen volt bárkivel is megosztani. Ó, hogy így kellett megtudnod. Ilyen… ilyen nyomorult módon. Hogy undorodhatsz most tőlem. Nemecsek zokogott és zokogott - azt sem érzékelte, mennyi idő telik el. Egyszer csak azt vette észre, hogy Boka átkarolja őt. A fiú szorosan magához vonta, mintha az érzéseitől pont olyannyira meg tudná őt óvni, mint a decemberi hidegtől. Összeölelkezve álltak mindaddig, amíg Ernő meg nem nyugodott; a szíve persze még mindig hihetetlenül gyorsan járt, de lassan a könnyei elapadtak, és már csak csendesen szipogott Boka vállára dőlve. Nem akarta elengedni őt.
- Én… - Boka hangja hihetetlenül távolinak tetszett. Ernő ennek ellenére úgy döntött, nem bujkál tovább: bátran felemelte tehát a fejét. János ellágyult, végtelenül megtört tekintetével találta szemben magát. - Sajnálom. Annyira sajnálom.
Nemecsek lehajtotta a fejét, majd fáradt mozdulatokkal kibontakozott az ölelésből. Hátat fordított Bokának, és szégyenkezve, a földet bámulva elindult a templom bejárata felé.

Talán két perc sem telt el, és egy meleg kézt érzett az egyik csuklójánál.
- Ernő… - Boka maga felé fordította őt. Fájdalmas boldogsággal mosolygott a fiúra, majd miután alaposan körülnézett (és megállapította, hogy még mindig éppen eléggé eltakarja őket a templom árnyéka), két tenyerébe fogta Ernő hidegtől kicsípett, piros arcát. - Nagyon bátor fiú vagy. Ezerszer bátrabb, mint én valaha is leszek. Fogalmad sincs, mennyire becsüllek téged.
Ernő szemei elkerekedtek.
- Komolyan?
- Komolyan. - Boka mosolya egyre jobban kiszélesedett, de Ernő nem tudta nem észrevenni, hogy a fiú nehezen nyel. És mintha csillogna valami a szeme sarkán is. - Nézd… ilyet többé nem csinálok. Nem csinálhatok. De ma ünnep van, ugye?
Boka János lehajolt, és félénk csókot nyomott a kipirult Nemecsek ajkaira. Ernő először a szemét is elfelejtette lehunyni, annyira váratlanul érte az egész; aztán ahogy János egyre jobban elmélyítette a csókot, úgy tért ő is egyre inkább magához. Öntudatlan mozdulattal simult barátja mellkasához, miközben ujjaival tehetetlenül szorította János derekát. Tudta, hogy valamit kezdenie kellene magával, hiszen János olyan gyengéden és olyan törődéssel cirógatta az ő szőke fürtjeit - mintha tényleg komolyan gondolná. Mintha nem csak úgy szórakozna velem, mint a Csele. Mintha…
- Boldog karácsony, Nemecsek Ernő. - János nevetve összeérintette homlokát az övével.

Mikor Ernő hazafelé édesanyja és édesapja mellett rótta a szűk józsefvárosi utcákat, egykedvűen hallgatta, hogy Nemecsekné még a templomban elhatározta: forró csokoládét fog főzni a szűk kis családnak estére.
Ernő sosem hitte volna, hogy van a világon bármi, ami édesebb lehet annál.




2 komment:

  1. Ez nagyon szép volt! Annyira, hogy kicsit sírtam rajta, ami nagy szó. Most ez az új kedvenc ficem :D Talán annyit tudnék "hibának" felhozni, hogy Nemecsek néhol nagyon gyermekinek tűnt (de ez végülis érthető, az elején le lett tisztázva, hogy nem érzi felnőttnek magát, de nekem akkor is sok volt). Amikor régen olvastam, nem is értem, hogy nem merült fel bennem ez a ship, mikor olyan egyértelmű! Várom a következőt - Fanni

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett :D Való igaz, Nemecseket eléggé gyerekként ábrázoltam. Ezzel leginkább azt szerettem volna kifejezni, hogy ő látja így magát, ő nem érzi azt, hogy bármit is változott volna négy év alatt. Mert pl. Csele, amikor olyan egyértelműen bámul rá, értelemszerűen nem a gyereket látja benne, ahogy aztán a történet végére (szerintem) Boka nézőpontja is megváltozik egy kicsit. Mindenesetre abszolút értem, hogy a túlzottan gyermeki ábrázolás kissé zavaró lehetett. Mellesleg én is most olvastam újra a könyvet, régen nekem sem fordult meg a fejemben a páros - valamiért fiatalabbnak képzeltem a fiúkat, pedig az eredeti cselekmény idején 14 évesek a könyv szerint. Szeretem őket, na, meg még van is pár páros a tarsolyomban. A következő szintén ugyanez a páros lesz de modern AU, remélem sikerül még idén feltenni. Még egyszer köszi, hogy írtál :D

    VálaszTörlés

 
Design by Casandra Krammer